Meglepődnék, ha Magyarországon kívül lenne a világon még egy olyan hely, ahol a gyerekek nibelungizált alexandrinusokban írt, skandináv és kelta folklórelemekkel teletűzdelt regéket hallgatnának vagy olvasnának, méghozzá úgy, hogy közben gurulnak a nevetéstől. Bár tulajdonképpen nincs mit csodálkoznunk ezen, hiszen a magyar gyerekek ízlése igencsak kifinomult, s mércéjük rendkívül magas. Egyrészt azért, mert évtizedek óta egy filozófus-költő szürrealista képekkel és szexuális szimbólumokkal átitatott varázskölteményein nőnek föl, amelyeket álmukból fölzavarva is tudnak, másrészt azért, mert az óvodák lírai repertoárja bővelkedik a magyar gyerekköltészet vitathatatlan csúcsteljesítményeiben. Szerencsére egyre több óvodában megtalálhatók a kortárs gyerekköltészet zseniális darabjai is.  

Pedig jó gyerekverset, pláne verses mesét nem könnyű írni. Összhangba hozni egy történetet képekkel és zenével, epikus elemeket rímmel és ritmussal – a vállalkozás tele van buktatókkal. Azzal lehet leginkább elrontani, hogy az író engedményeket tesz egy „elképzelt gyereknek” a hangzás és az érthetőség kedvéért, például leegyszerűsíti a történetet vagy a rímeket, s ezzel létrehoz egy unalmas szöveget. Azt szeretem legjobban Varró Dániel verseiben és epikus költeményeiben, hogy nyoma sincs bennük az efféle engedményeknek. Nem hülyének tekinti a gyerekeket és a felnőtteket, hanem partnernek, s ezzel az attitűddel hívja őket közös kalandra. Olyan világot teremt, amely egyrészt tele van izgalmasabbnál izgalmasabb szereplőkkel, eseményekkel és részletekkel, másrészt tetszés szerint alakítható, folytatható és tovább gondolható. Megmozgatja a belső képeket, csúcsra járatja a fantáziát, s mindeközben folyamatosan nevetésre ingerel. Varró Dániel varázsol. Árad. Mágikus cselekedeteket hajt végre. Végletekig kihasználja a nyelvben rejlő lehetőségeket. A szemünk láttára teremt, s tölti fel megújult életerővel a szavakat. Kiteker, összehajt, becsomagol, szétszed és összerak, s létrehoz valami egészen új konstrukciót. A nibelungizált alexandrinus tényleg csak hab a tortán.

A szomjas troll című kötet például tobzódik a műfaji és karakterológiai sokszínűségben. A négy történetben az északi mitológia és a skandináv folkmetál keveredik Varró Danis nyelvi megoldásokkal és humorral. Utánozhatatlan, ahogyan Varró – belépve egy történetbe –  rögtön a felütéssel megteremti annak varázslatos világát, majd körültekintő részletességgel elkezdi kitágítani a teret: gyermeki kíváncsisággal szemlélődik, kérdez és állít, minden apró részletet megvizsgál, felnagyít. Gyerekre és felnőttre egyaránt felszabadító erővel hat az a bátorság és szorongás nélküliség, ahogyan a lehetetlen helyzetekben is képes végtelenül egyszerű módon megnyilvánulni. Ugyanakkor attól sem riad vissza, hogy jól megbonyolítsa a dolgokat: egy skandináv troll-legenda, egy finn minieposz, egy dán gyökereket sejtető Andersen-paródia után egy lenyűgöző, izgalmas, ízig-vérig vikinges gyerekfantasy zárja a könyvet.

A skandináv történetek után idén jelent meg a Csütörtök, a kisördög című, két verses mesét tartalmazó új könyv, amely a magyar folklórból táplálkozik. Varró ritka mesei műfajt idéz meg, az ördögmesét, méghozzá úgy, hogy a népmesék becsapható ördögalakját ruházza fel szokatlan, ám nagyon is szerethető tulajdonságokkal. Egy ördögcsalád mindennapjaiba nyerünk bepillantást, melynek során kiderül, hogy egy ördögcsaládnál nem ördögűzésre, hanem egér- pocok-, ürge-, patkány- és hörcsögűzésre van szükség. A kiflimorzsák okozta veszélyt gondos előkészületek után mágikus praktikákkal hárítja el a molnár. A másik mesében pedig annak jár utána Varró, hogy egy modern ördögcsalád életében mit jelent az a kifejezés, hogy „az ördög nem alszik”. Ezúttal is úgy kacsint össze a felnőttekkel, hogy közben a gyerekek mellé áll: kiderül ugyanis, hogy egy aludni nem tudó ördögfiókára bármikor szükség lehet, kiváltképp akkor, ha valaki épp a Holdat készül megenni.