Mogyoróssy Richárd vagyok, a Libri Könyvesbolt dolgozója, és cikkemben szeretném bemutatni könyvespolcom egyik különlegességét.

Az egyik könyv igencsak a szívemhez nőtt az idő múlásával. Úgy tekintek rá, mint más a bölcs öregre, aki megmondja az élet igazságait, ha olyan kedve támad. De egy régi, sok tudást tartalmazó kötetnél azért többről van itt szó, hiszen beköltözött az emlékeimbe, a szívembe, a személyiségembe.

Láng Benedek Titkosírás a kora újkori Magyarországon című kötete mutatta meg számomra egykor az irodalom csodálatos világát. Nem túlzás azt állítani, hogy azért kezdtem el rendszeresen olvasni, mert ezt a kötetet azon a bizonyos unalmas délelőttön megtaláltam. Viszont most nem arról szeretnék beszélni, milyen módon nyitotta meg számomra kapuit a nyomtatott irodalom, hanem a mű egy másik oldaláról.

Gyerekkorom óta vizsgálom az írást, az első titkosírásomat nagyjából nyolcévesen hoztam létre és ez velem együtt fejlődött az évek során. Időközben az általános iskola végeztével egy új hobbim kezdett kialakulni, ami elég gyorsan komolyra fordult. Leírtam az első regényem, kézzel, négy A/4-es füzetbe, és úgy döntöttem, hogy a jó fantasy csak mesterséges nyelvvel kiegészítve az igazi. Ezért az addigi titkosírásomat egy nyelv alapjává tettem, és igyekeztem minél használhatóbb módon kialakítani, rengeteg internetes irodalmon rágtam át magam ehhez.

Ez a nyelv a mai napig nem készült el teljesen annak ellenére, hogy még mindig vannak olyan időszakai az életemnek, amikor nekiállok és alakítgatom. Egy ilyen időszaknak számított számomra a középiskola is, ami megfelelően unalmasnak bizonyult a mindennapokban ahhoz, hogy elmenekülhessek a nyelvtani ínyencségek világába, miközben ott lebegett a fejem felett az érettségi és a továbbtanulás komor szelleme. Ezek ketten zárták le a hullámot, majd jöhetett a völgy, melyet az egyetemi évek képviseltek. Itt nem használtam a nyelvi részeket, csak magát az írást és ezzel vezettem a naplómat. Sajnos az itteni előadásoknak sem sikerült túlzottan lekötnie a fantáziámat, ezért csak egy tárgyon figyeltem oda lelkesen. Az építészmérnök képzés tele van számokkal, ezért felüdülést jelentett számomra, mikor az építészettörténet órán alig kerültek elő, és inkább szó esett a formák evolúciójáról és hasznáról, mint a statikai jellemzőiről. A tanár, aki ezeket az előadásokat vezette, felhívta a figyelmünket egy eseményre: a Tudományos és Művészeti Diákköri Konferencia, röviden TMDK dolgozat megírására, melyből később egy kis módosítással a diplomához szükséges szakdolgozatig lehet eljutni. Úgy gondoltam, a lehetőség elém állt, én pedig élni fogok vele, így az évfolyamomon elsőként elkezdtem dolgozni ezen. Már az első említéskor odaálltam a tanár elé és kijelentettem, hogy a téma, amivel foglalkozni akarok az az „Építészet és írás”. Így ismét az írások világában találtam magam, majd megvettem Láng Benedek könyvét.

Életem egyik legszebb időszakát töltöttem ennek társaságában, amit csak úgy emlegetnek „alkotóhét”. Egyetlen hét, mely semmi másról nem szól, mint hogy az ember a végletekig kiaknázza a kreativitása és az állóképessége által nyújtott lehetőségeket, hogy lenyűgözze a szakmában már sok éve ügyködő bírákat az építményével. Ezen a héten, amikor akadt a pár óra alváson kívül tíz percem, ezt a könyvet vettem elő lazításképp. Így a furcsa külsőm és furcsa viselkedésem mellé párosult egy furcsa olvasmány. Imádtam, hogy a mérnökök közé tévedt művész szerepét játszhattam, akkor éreztem először, ki is vagyok én.

Ezt követően életemben először és talán utoljára felvettem a kapcsolatot az íróval, mert a TMDK kapcsán akadt pár kérdésem. Majd rájöhettem, hogy az a bizonyos „én” még épp csak felébredt. A fejlődés bőven rám fért, meg kellett ismernem magam, de abban biztos voltam, hogy az írás kutatásával soha nem fogok felhagyni. Számomra Láng Benedek könyve nem egy egyszerű olvasmány, amiben a történelem egy izgalmas szeletébe kapunk betekintést, hanem a saját történetem kezdete. Ha egy regény főhőse lennék és in medias res kezdődne, biztosan ennek a könyvnek az olvasásával indulnának az események.