Patrick Ryan Vadgesztenye című regénye egy családi titokból bont ki több nemzedéken átívelő történetet szerelemről, hűségről, bűntudatról és megbocsátásról. Miközben szereplőinek sorsa összefonódik a 20. századi Amerika háborúival és társadalmi változásaival, a regény azt vizsgálja, mennyire tudunk megszabadulni családi örökségeinktől. A tavaly az Amazonon az Év Könyvének választott, és néhány hete magyarul is megjelent regény szerzőjével beszélgettünk titkokról és hallgatásról, háborúról, emlékezetről és arról, hogy mit képes elmondani egyetlen család története egy egész országról.

A regényben az idő múlásával ugyanazok a döntések és emlékek más-más jelentést kaphatnak. Egy tett erkölcsi súlya megváltozhat attól függően, hogy milyen távolságból tekintünk vissza rá?

Akár jó, akár rossz értelemben, de szerintem igen. Folyamatosan látunk erre példákat. Olyan embereket, akik valamilyen szörnyűséget követtek el a múltban, megúszták, majd később boldog életet éltek. Hogy voltak képesek erre? Úgy, hogy az idő múlásával egyre kisebb erkölcsi súlyt éreztek a vállukon. Azzal, hogy idő ékelődik közénk és a tett közé, tulajdonképpen megtanulunk együtt élni azzal, amit elkövettünk. Mintha megbocsátanánk magunknak.

A második világháború a könyvben egyszerre világtörténelmi esemény és jellempróbáló erő. Miért érezte fontosnak megmutatni, hogy a háború azok identitását is radikálisan átalakíthatja, akik egyetlen lövést sem adnak le?

Nagyon érdekelt, hogyan akarhat egy olyan figura, mint Cal, részt venni a második világháborúban, hogyan érezheti magát jelentéktelennek amiatt, hogy erre nincs lehetősége, miközben titokban megkönnyebbülést is érez, aztán meg bűntudatot a megkönnyebbülés miatt. Az is érdekelt, hogy egy olyan karakter, mint Felix, önként elmenne-e a háborúba nemcsak a hazája és a fasizmus elleni harc miatt, hanem mert hiszi, hogy a háború majd meggyógyítja énjének egy bizonyos részét. És ott van az a jelenség is, hogy nálunk milyen erős az ellenállás azzal szemben, hogy beszéljünk a háborúról, bármelyik háborúról. Különösen közvetlenül utána… és vélhetően így ver gyökeret a hallgatás. Törvényszerű, hogy ezek után társadalmi szinten kevésbé értjük a háború hatásait.

A regényben három különböző nemzedék fölött is ott húzódik a háború árnyéka: az első világháború emléke, a második világháború, majd Vietnám. Ez olyan érzést okoz bennem, hogy bár egy ország és egy társadalom rengeteget változhat néhány évtized alatt, bizonyos történelmi tapasztalatok ettől függetlenül újra és újra visszatérnek. Mit gondol erről?

Pontosan erről van szó: a háború az állandó tényező. Az Egyesült Államok történelmének kilencven százalékában háborúban állt. Megdöbbentő belegondolni, és szerintem ennek részben az az oka, hogy a félelem rendkívül hatékony eszköz arra, hogy kordában tartsuk az embereket. Az amerikaiaknak folyamatosan azt mondják, hogy féljenek bizonyos országoktól, a saját országukon belüli bizonyos csoportoktól, bizonyos ideológiáktól. Így kisebb az ellenállás, amikor elhangzik a cselekvésre való felszólítás. Kevesebb kérdés merül fel, és nagyobb a vak bizalom.

Bonhomie ugyan fiktív kisváros, mégis szinte önálló szereplő. Egy ilyen kisvárosban az emberek jól ismerik egymást, ugyanakkor évtizedeken át képesek megőrizni titkaikat. Felmerült bennem, hogy vajon ez az ellentmondás volt-e az egyik oka annak, hogy ilyen szűk közegbe helyezte a történetet?

A kis közösségek az intimitás érzetét keltik, ugyanakkor szerintem a közösség mérete nem határozza meg az emberek cselekedeteit. Földrajzi helytől függetlenül vannak titkaink egymás előtt. Amikor egy kisvárosban megdöbbentő bűncselekmény történik, a híradások mindig kihangsúlyozzák, hogy azért olyan sokkoló az eset, mert hát ilyen szörnyű dolog hogy történhetett meg egy ilyen összetartó kis közösségben. Én meg mindig arra gondolok, hogy az emberek mindenhol csak emberek, mindegy, hogy Bonhomie-ban vagy Manhattanben élnek. Egy titokhoz mindössze két ember kell: az egyik, aki őrzi, és a másik, aki előtt titkolják.

A Vadgesztenye nagyon személyes történetekből épít fel egy tágabb képet Amerikáról. Ön szerint egy család története mennyiben képes elmondani valamit egy egész országról, vagy történelmi korszakról és annak változásairól?

Szerintem egy család története nagyon sok mindent képes elmondani egy egész országról, különösen akkor, ha több nemzedéken ível át. A Vadgesztenye eredeti terve szerint két nemzedékre akartam összpontosítani, de hamar rájöttem, hogy nagyobb vászonra van szükségem a történet elmeséléséhez. A könyv elsősorban Calre, Beckyre, Felixre és Margaretre koncentrál – mindannyian ugyanahhoz a nemzedékhez tartoznak –, valamint az utánuk következő generációra, a gyerekeikre. Ahhoz azonban, hogy úgy mondhassam el a történetüket, ahogyan számomra igaznak érződött, vissza kellett nyúlnom az előttük járó nemzedékhez is. Ez kapcsolódik ahhoz, amiről korábban beszéltünk: mennyire tudjuk felszabadítani magunkat a családunk története alól? És mely részeihez akarunk továbbra is ragaszkodni?

Az eredeti cím, a Buckeye egyszerre utal Ohióra, egy fára és az egyik főszereplő becenevére. Mit jelent önnek személyesen ez a cím? Ha egyetlen motívummal kellene összekötnie a regény családi történetét azzal az Amerikával, amelyet bemutat, miért éppen a „buckeye” lenne az?

A buckeye-ra a növekedés, a változás és az idő múlásának jelképeként tekintettem. Ez az a fa, amely Cal és Becky házának előkertjében növekszik a könyv során. Valami olyasmi, ami gyökeret eresztett, túlélte az időt, és tovább növekedett, miközben körülötte megváltozott a világ. Ez a fa pontosan azt teszi, amit a könyv minden szereplője szeretne: növekedni és túlélni. Jelen lenni, megbízhatónak maradni. Egyenes gerinccel átvészelni a viharokat. Írás közben azonban nem gondolkodtam ezen túl sokat, mert nem akartam, hogy bármilyen módon vezesse a kezem. Olyankor soha nem gondolkodom szimbólumokban. Utólag veszem észre a véletlenül kialakult jelképeket abban, amit megírtam, pont ugyanúgy, ahogy nem egy előre elhatározott témával kezdek neki a munkának sem, hanem hagyom, hogy a témák maguk bukkanjanak elő, miközben időt töltök a szereplőimmel.

A regény az Amazonnál tavaly az év könyve lett, és olyanok méltatták, mint Richard Russo, Ann Patchett vagy Tom Hanks. Megváltoztatta-e bármiben a könyvhöz való viszonyát az, ahogyan az olvasók és más alkotók reagáltak rá?

Rendkívül jólesett a fogadtatás, mind az általam nagyra tartott művészek, mind teljesen ismeretlen emberek részéről. Nyolc éven át dolgoztam rajta, és mire elkészültem, csupán egyetlen dolgot tudtam biztosan: hogy nekem fontos ez a történet. Hogy azt a regényt írtam meg, amelyet meg akartam írni, azt a regényt, amelyről azt szerettem volna, hogy létezzen a világban. Abban reménykedtem, hogy legalább néhány ember kapcsolódni tud majd hozzá, de fogalmam sem volt, hogy bárki más talál-e benne bármi számára fontosat. Azóta azt tapasztaltam, hogy sokan felismerik azokat az igazságokat, amelyekhez írás közben próbáltam eljutni, és hogy sikerült megfogalmaznom valami érvényeset az időről, a megbánásról, a megbocsátásról és a gyászról, ami megérinti az olvasókat. Kell ennél több? Egyetlen olvasói reakció esik jobban annál, hogy „elolvastam a regényét, és imádtam”: az, hogy „azért olvastam el a regényét, mert egy barátom ajánlotta, és imádtam”. Ilyenkor hatalmas hálát érzek.

Fotó: Fred Blair