Hogyan élheti túl egy anya, ha elveszti a fiát? Begyógyulhat-e valaha az ilyen mélységű seb az ember lelkén? Erről szól a Mikor feltámad a szél, de többről és másról is. Őszinte vallomás ez az anyaság nehézségeiről, szembenézés a családon belüli erőszakkal, a házasság kérdéseivel. „Vannak helyzetek, amiket túlélhetetlennek gondolunk egészen addig, amíg túl nem éljük őket.”
Angéla története egy felhőtlen nyaralás tervezésével indul, s bár vannak előjelek, hogy talán nem kéne elutazni, a várakozás, a kaland izgalma elsöpri az akadályokat. Utólag persze ez a döntés az önvádat, a bűntudatot erősíti. Az édesanya három fiával 2016 nyarán indul a Málta melletti Gozo szigetére, ám a vakációt egy szörnyű tragédia rémálommá teszi. Angéla legidősebb fiát, a 18 éves Bencét ugyanis elsodorja egy áramlat és belefullad a tengerbe. Bence nem egyedül volt akkor a tengerparton, öccse, Ákos is bement vele a vízbe, de ő a szerencsének és erejének köszönhetően megmenekül. Kimászik a partra és segítségért rohan egy közeli étterembe. A történtekről Angéla telefonon értesül, mert éppen egy barátnőjét látogatta meg, vele ment ki a kikötőbe is, de rögtön tudta, érezte, hogy nincs remény.
„Mikor ezt a könyvet elkezdtem írni, már négy éve dolgoztam mindazzal, ami történt – idézi fel az eseményeket Angéla. – Nem igazán változott közben az állapotom, sőt volt, amikor rosszabbul voltam, mint az előtte lévő időszakban. Mégsem mondhatom, hogy magamnak írtam, vagy hogy terápiás szándékaim lettek volna. Tudom, most divatos iránya az irodalomnak, hogy az emberek megírják a traumáikat, s ezáltal olyan társadalmi problémák is láthatóvá válnak, amelyek hosszú évtizedeken át tabunak számítottak. Külön öröm, hogy ebben a műfajban jellemzően nők állnak elő a történeteikkel. Az én könyvemet is megpróbálják ebbe a kategóriába tenni, de szerintem ez nem traumaírás. Nem írtam volna meg, ha nem éreztem volna úgy, hogy ebben a történetben több van, mint az én fájdalmam.
Olvasó emberként tudom, hogy azok a regények válnak igazán maradandóvá, amelyekben sokan megtalálhatják önmagukat vagy találnak választ az életről feltett kérdéseikre. Munka közben az volt a legfontosabb kérdés, hogy képes leszek-e olyan történetet írni, amely rajtam túlmutat, és az olvasóról szól.”
Angéla is végigment a gyászfeldolgozás szakaszain: volt kétségbeesett, dühös, és eljött az elfogadás ideje is. Így amikor megtalálták a fiát, az azonosítást kegyként fogta fel, hogy legalább újra találkozhat vele. Bencét a szigeten temették el, mert Angéla úgy érezte, a fia ezt akarná. A temetés után egy évig kint is maradt, hogy vele lehessen. Ült a tengerparton, sziklát mászott, sokat sétált, és festett is, ami szintén része volt a tragédia feldolgozásának. Hogy négy évvel később miért fogott bele mégis a történtek megírásába, arról ezt mondja: „Az írás mindig jó, ha valakinek van erre affinitása. Naplót írni például remek lehetőség arra, hogy az ember rendszerezze, néven nevezze az érzéseit. De egy napló nem regény.
Én is írtam naplót a tragédia után közvetlenül. Ez segített abban, hogy a józan eszemet megőrizzem, majd később segített abban, hogy az akkori eseményeket, érzéseket felidézzem a regény kedvéért. Írás közben szörnyen éreztem magam. Az évek alatt ugyanis profi módon elcsomagoltam az érzéseimet, körbevattáztam mindent, és elpakoltam a lelkem rejtett zugaiba. Megtanultam együtt élni mindezzel, kezelni, kordában tartani.
Amikor négy év után elővettem a régi naplókat és belekezdtem az írásba, mindent fel kellett borogatnom, kibontani, szétzilálni. Minden bedőlt, minden fájdalom elemi erővel jött a felszínre. Nem mondhatom, hogy ez segített bármiben, inkább újra traumatizált. Amit mégis ennek az időszaknak köszönhetek a könyv megszületésén túl, az a lovammal való találkozás. A könyv egyik legfontosabb része, amikor a Bánat nevű lovamról mesélek. Ő ebben az időszakban öltött testet, egy olyan bennem élő spirituális lény, aki segít az életemben.
Egy lovat vagy bármely más élőlényt lehet szeretni, tisztelni, a haragunkat elmondani neki. Nem olyan megfoghatatlan, mint mondjuk a gyász. Nekem a ló megmutatta, hogy voltaképp a társam, a totemállatom. A bánatom hívta életre, de szeret engem. Ez pedig teljesen átformálta a gyászhoz való viszonyomat.”
Angéla mellett persze gyászolt a család is. A legkisebb fiú, Zsolti még a hallgatásával is erőt sugárzott, belé lehetett kapaszkodni. Ákos viszont tele volt bűntudattal, még azt is megkérdezte az anyjától, hogy meg tud-e neki bocsátani, mert otthagyta akkor Bencét. A könyvben, bár sok naplórészlet van a gyerekek korábbi írásaiból is, Bencéről alig tudni meg valamit. Angéla egyrészt ezzel óvni akarta a fiát, másrészt azt szerette volna, hogy az olvasó olyannak képzelje, amilyennek szeretné.
„Ezek a naplók nagyon kedvesek nekem. Olyan különösek a fiaim, olyan szép gondolataik voltak mindig. Éveken át írtam a szavaikat, és időnként átolvastam ezeket. Olyankor arra gondoltam, ugyan hol lesz majd helye ezeknek a kis történeteknek? Aztán csináltam a fiaimnak egy családi fotókönyvet, amiben az életünk legszebb képeit gyűjtöttem össze, és hozzá ezeket a kedves mondatokat. A bátyjuk, az apjuk már nincs velünk. Én is elmegyek egyszer, de itt marad egy könyv, amiben mind együtt vagyunk, és ott vannak az ő szavaik, gondolataik a világról. Mikor a könyvet elkezdtem írni, tudtam, hogy ebben lesz a helyük ezeknek a történeteknek. Nagyon szépen rímelnek a régi mondataik mindarra, ami a tragédia idején történik. Ezt hátborzongató volt meglátni.”
A Mikor feltámad a szél megírásának célja, hogy Angéla örök emléket állítson a fiának. Olyan könyvet akart, amely elég széles spektrumon mozog ahhoz, hogy minden olvasót elgondolkodtasson.
„Van, aki a gyászról fog gondolkodni, van, aki a saját anyaságáról, vagy a hitrendszeréről, a család, a házasság nehézségeiről, vagy talán valaki könnyebben fog az élet szépségei felé fordulni ezután. Nem segíteni akartam, hanem gondolkodásra késztetni. Közben kiderült, hogy mégis képes segíteni ez a regény. Sikerült rajtam túlmutató dolgot írni. Az értékes dolgok sosem könnyedén születnek, pokolra kell menni ahhoz, hogy dudás lehessen valaki. Én lementem oda, összeszedtem mindent, amit felszínre lehet hozni, aztán ebből összeraktam életem legfontosabb történetét. Nem gondolkodom azon, hogy nehéz volt-e. Így kellett lennie.”
