Sokan úgy találkoznak egy traumával, hogy valamilyen betegség miatt kell szembenézniük bizonyos problémákkal, amelyekről talán nem is sejtették, hogy léteznek. A könyvbeli Pető Hanga, illetve az író, Rubin Eszter története is ilyen. És persze sorjáznak a kérdések: miért most, miért éppen velem, hogyan tovább? Erre keres választ a Minek szenved, aki nem bírja című regény.
A könyv központi témája a szorongás, méghozzá a generációról generációra öröklődő szorongás. A tökéletesnek hitt élet és párkapcsolat hátterében felsejlik egy viszontagságokkal teli gyerekkor, az apátlanság érzése, egy szeretet nélküli anya-lánya viszony és a családtagok génjeibe ivódott feldolgozatlan holokauszttrauma. A regény főszereplője, Hanga sokszor tragikomikus figurája tétován mozog ebben a rengetegben. A történet elején éppen Bali szigetére utazik a férjével, ám a csodásnak ígérkező vakáció egy kávékóstoló túra után váratlan fordulatot vesz: Hanga ugyanis súlyos allergiás tüneteket produkál. Hazatérve kezdetét veszi egy terápia, s a pszichológussal folytatott beszélgetések során kibomlik az asszony gyerekkora, előjönnek a kamaszkor küzdelmei, későbbi párkapcsolati kudarcai. Az allergia és a fojtogató szorongás összekapcsolódik.
A regény írója jól ismeri a helyzetet: ő is túl van egy egészségügyi összeomláson. „Bár azt hittem, hogy korábban is tudatosan éltem, mégis sok minden derült ki számomra magamról az elmúlt két évben, amíg megtaláltam a gyógyulás számomra járható, egyéni útját – meséli Rubin Eszter. – A hisztamin-intolerancia elképesztően sok embert érint, súlyos formája nagyon kiszolgáltatott állapotot eredményezhet, amikor az ember olyan helyzetbe kerül, mintha az egész világra allergiás lenne. Ennek az állapotnak a megfoghatatlansága csodásan kiaknázható szépirodalmi témává vált számomra.
Megnyugvást hozott, hogy szavakba tudtam önteni a kétségbeesést, amikor a világ oly mértékig ellenségessé válik, hogy egyetlen olyan étel sincs, ami ne okozna komoly tüneteket.
Ehhez társultak az írás során, a regénybeli terapeuta által feltárt kisebb-nagyobb kamaszkori abúzusok, a hétköznapi traumák, és a test és lélek kapcsolatának elválaszthatatlanul szoros, oda-visszaható összefonódása. Az írás során az volt az alapkoncepcióm, hogy a főhősöm olyan karakter legyen, akinek váratlanul rejtélyes tünetei támadnak, végül ki kell költöznie a saját házából és friss házasságából is. Azt terveztem, hogy felépítem, hogyan veszíti el egyre jobban önmagát, és vonul ki teljesen a társadalomból, mert minden civilizációs ingerre extrém tünetekkel reagál. A kérdés, hogy lesz-e visszaút, és ha igen, hogyan találja meg.”
Azután az írás folyamatában, folytatja a szerző, a történet valahogy átvette felette a hatalmat, így a regény nagyobbik része Hanga gyermekkorát dolgozza fel, a szeretetteli nagyszülői házzal, ugyanakkor a súlyosan rátelepedő apátlansággal és a mindig lefojtott, érzelmeket kimutatni képtelen anyával. Majd jönnek a gyökértelenségből és támasznélküliségből fakadó rossz döntések, alulválasztások, kompromisszumos párkapcsolatok. „Az életét búvópatakként végigkísérő transzgenerációs trauma írás közben bontakozott ki előttem. Persze ez nem egyenes vonalú, magától értetődő megoldás a regényben, sokkal inkább spirálisan haladó, sokszor megtorpanó és visszaforduló útkeresés, amelyben fontosnak tartottam, hogy attól még, hogy valaki megtalálja a kulcsot, amely beleillik egy zárba, nem biztos, hogy ki is tudja nyitni az ajtót.”
Hanga nagyszülei holokauszt-túlélők, de látszólag nem törődnek a zsidóságukkal. Az egykori traumát nem beszélték ki, a félmagyarázatok rémálmok képében jelennek meg a későbbi generációkban. Emiatt Vera, Hanga édesanyja sem képes normális kapcsolatokat kiépíteni, a lányával sem találja a hangot. A nagyszülők azonban helyette is imádják unokájukat, ezért Hanga boldognak látja gyerekkorát egészen a gimnazista évekig. A középiskolai évek azonban nehézzé válnak, a nagyszülők elmennek, az anya a munkájába temetkezik, így Hanga magára marad a problémáival. Egyetlen kitörési pontja, hogy megbetegíti magát. Az orvosok azonban nem figyelnek a lelki okokra, így valódi megoldás sem születik, és a lány egyre betegebb lesz.
„A holokauszt és az ahhoz kapcsolódó személyesen meg nem élt emlékek csak az egyik szál a könyvben. Erre sok minden rakódik rá: az apátlanság a biztonság hiányából fakadó bizonytalansággal, a konfliktusos anya-lánya viszony, amely kölcsönös kommunikációképtelenséggel párosul.
Hanga édesanyja, Vera másodgenerációs túlélő, s mint ilyen, jellegzetes szimptómái az állandó érzelmi lefojtottság, a szeretet kimutatásának képtelensége, a kérdések soha fel nem tevése, és távolságtartás attól, hogy a maguk mélységében megértse az élet összefüggéseit. Bár a zsidóság nem elhallgatott téma a családban, pusztán szörnyű, múltbeli titokként vetődik fel, amelynek nincs jelenbeli folytatása. Valódi értelmezhető jelentést nem hordozó, ijesztő, megbélyegző kifejezésként lebeg Hanga feje fölött, ily módon kizárólag a szorongás, a kívülállóság forrásává válik.”
Mindez oda vezet, hogy Hanga kamaszként, az önmagára ébredés időszakában légüres térben találja magát, képtelen a beilleszkedésre, és nincs jövőképe. Ebből táplálkozik később az alacsony önértékelés, a párkapcsolati alulválaasztások, az állandó szégyen és a túlzott, értelmetlen, sehova nem vezető kompromisszumok.
„Hiába határozza el, hogy mindent máshogy fog csinálni, mint az anyja, mégis hasonló élethelyzetbe kerül: az ő kapcsolata is meglehetősen konfliktusos lesz a lányával, Lenke kamaszkorában – mondja Rubin Eszter. – A generációkon átívelő, génjeikbe ivódott szorongás még a negyedik generációnál is előjön. Hanga mindent megtesz, hogy az ő lánya soha ne legyen beteg, ne járjon úgy, mint ő, de a szorongás más csatornán tör utat magának, gyerekkori kényszercselekvésekben, amelyeket Hanga ugyanúgy nem tud kezelni, ahogy Vera sem tudta az ő problémáit.”
A regényben, bár a végkifejlet nyitott marad, reményre ad okot a támogató, szerető férj, illetve az is, hogy Hanga lánya, Lenke – még ha több ezer kilométerre kell utaznia is érte – megtalálja a gyógyulás forrását.
„Az írás valódi célja nem a terápia, hanem maga az írás. Ez is egyfajta terápia persze, és ha valódi mélységek vannak a szövegben, komoly revelációra lehet alkalmas. Az irodalomterápia egyenértékű bármely más terápiával, mindenkinek más módszer válik be. Az elengedés azonban számomra mindig nehéz. A történet által felkavart érzések még nagyon sokáig velem maradtak, ennél a regényemnél pedig minden eddiginél erősebben sodort magával az örvény. Azt gondoltam, le fogok tenni általa bizonyos terheket, de épp az ellenkezője történt. Még mindig szükségem van rá, hogy benne éljek, és újra elolvassak egyes részeket.
Számtalan felismerést tettem azonban írás közben, volt minden: sírás, éjszakai felriadás, új gondolatok leírása a sötétben, hetekre magamba zárkózás. És bár érzelmileg természetesen lényeges volt, hogy ne bántsak meg senkit, nem tudtam semmilyen elváráshoz igazítani a bennem élő történetet, amelynek meg kellett születnie. Azt javasoltam a családomnak, hogy mindenki csak saját felelősségre olvassa el. Bárdos Pali bácsival volt egyszer közös könyvbemutatónk, ő mondta akkor: »az íróság tigrismesterség, emberhússal táplálkozik.« És ez így igaz.”
Kiemelt kép forrása: Rubin Eszter, Facebook
