Boldizsár Ildikó ajánlója Esterházy Miklós Az Öreghegy meséihez

Kész felüdülés egy ilyen könyv abban a zajban, amiben élni kényszerülünk. Rám legalábbis úgy hatott, mintha beléptem volna egy olyan helyre, ahol végre levegőt kap az ember, miután rég elfelejtette, milyen is az: mélyeket lélegezni…Fuldoklik a többiekkel együtt, azán hirtelen belehasít a tüdejébe a friss levegő és élettel tölti fel a véredényeket. Megindul az áramlás, a tüdővel együtt kitisztul a fej és a szív, s minden olyan egyszerűvé válik.

Ezt tudják Az Öreghegy meséi. Beléptetnek egy rég elfeledett vagy annak hitt világba. Már a formátuma, betűtípusa, tördelése is gondos választásra vall, egyszerű és mégis elegáns borítója arany betűkkel hívogat. A könyvet mint tárgyat is jó kézbe venni, belesimul az ember kezébe. Belelapozva pedig azonnal megakad a szem a mottón: „Lássunk valami jót is – benned embert lelt a fény.”
Hűha! Micsoda ígéret, mennyi bizalom! Csak egy igazi mesemondó kezdhet így mesélni, mert ismeri a „jónak lenni” titkait. Olyan történeteket tud, amelyek ezeket a titkokat közvetítik, hogy aztán eldönthessük: akarunk-e élni ezekkel vagy sem. Egy mesemondónak tulajdonképpen hatalmában áll megváltoztatni a világot, ha meséi értő fülekre találnak. Esterházy Miklós személyében pedig új mesemondó született, most már csak rajtunk, olvasókon múlik, hogy mit kezdünk mindazzal, amit az Öreghegy mesél nekünk. Ezek a ráérős, szemlélődő, láthatatlan világokat fürkésző történetek – ha úgy tetszik mesék, a szó legősibb értelmében – ugyanis létezésünk mélységeihez visznek közelebb, hogy mi magunk is igazabb emberekké válhassunk. De hogyan is?



Esterházy Miklós először is a miniatűr csodákra irányítja a figyelmünket. Útitársul szegődhetünk hozzá abban a szemlélődési folyamatban, amelyben kiderül, hogy bármi megtörténhet egy tenyérnyi földdarabon, egy kicsi tóban vagy komposztálóban is. A teknősbékából dinoszaurusz lehet, a csiga mozdonyként zakatolhat, egy fiatal és vézna olívafa becsöngethet a kertkapun, a szú pedig átrághatja magát a portugál grammatikán.

Mindennapos események ezek, megtörténnek akkor is, ha oda sem figyelünk rájuk, de mennyivel teljesebb a létezés, ha a rohangálás helyett inkább ezt a szemlélődést és kapcsolódást választjuk.

Talán a gyermekek még tudják ezt, de a gyerekek és a mesemondók világlátásában kétségkívül van egy közös pont: a mágikus gondolkodás. Számukra a csoda nem valamiféle hihetetlen vagy a természet rendjét megsértő esemény, hanem annak lehetősége, hogy az ismert dolgok az ismeretlennek összekapcsolódva bármikor váratlan, új formákat teremthetnek. Magától értetődő, hogy a megszokott ok-okozati viszonyok felfüggeszthetők, és ezáltal megnyílik az út a végtelen szabadság felé.

Azt olvasom a könyv hátsó borítóján, hogy ez egy „lírai karakterű történetfüzér”, de én másképp gondolom. Létezik olyan érvényes világkép, amely szerint nagyon is magától értetődő (és egyáltalán nem lírai) az, hogy olyan dolgok is megtörténhetnek, amelyekre addig még nem volt példa. Pontosabban ezek a dolgok azóta megtörténnek, mióta világ a világ, s épp azért van szükség mesemondókra, hogy hírt hozzanak e láthatatlan világok történéseiről. Írni róla persze nagyon nehéz, mert a fikció és a valóság határán egyensúlyozva minden szónak mértanilag pontos helye van. Esterházy Miklósnak sikerül ez az egyensúlyozás, amit a történetekhez készített saját illusztrációi is megsegítenek. Ha éppen elbillenni látszódna a fikció felé, egy fekete-fehér rajzzal máris visszahúz bennünket az itt és most valóságába.

„Gyógyító varázskönyvnek”, „orvosságos zacskónak” nevezi az Öreghegy meséit Németh Gábor a könyv utószavában, szerzőjét pedig „a legtisztább szívű embernek, akivel valaha találkozott”. Egy elsőkönyves szerzőnek ennél nagyobb elismerés aligha juthat. Esterházy Miklósnak máris a legjobb történetmondóink között van a helye.