A Beláthatatlan táj, Kiss Tibor Noé harmadik kötete hétköznapi történet, egyben rendkívüli szenvedéstörténet. A regény törékeny szerkezetének érzékenyen, de biztos kézzel megmunkált mondatok adnak támaszt. Nincsenek félmegoldások, felesleges díszek, csiricsáré, bombasztikus elemek. A töredezett próza látszólag divatos trendbe simul, pedig a Beláthatatlan táj kitalált magának valami nagyon egyénit: a kötet voltaképp négyszólamú kamarakórusmű, négy szereplő belső monológjait harmonizálja.
A négy vallomás telített, poétikus, intim prózát ad, minden monológ annyira természetesen folyik, olyan szelíden, szomorúan kanyarog, hogy csak a másik három közül valamelyik tudja félbeszakítani őket. Más semmi, sem valóság, sem vágy, sem kín.
Pedig ez utóbbiból aztán adatik bőven. Fel is veszi a maga adagját mind a négy szereplő, tulajdonképpen zokszó nélkül. Az egyik hang, a huszonnyolc éves Dorkáé, annyira bensőséges, hogy abban sem lehetünk teljesen biztosak, valóságos gondolatokat hallunk. Dorka ugyanis már a regény kezdetén kómában fekszik az intenzíven. Az autópályáról sodródott le az esőben, éjszaka. Mire az autója átszakította a korlátot, és fejjel lefelé földet ért, már darabokra hullott a szélvédő, és ezzel egy időben Dorka fiatal élete is.
Dorka apja ötvenvalahány éves, történelmet tanít, maszatos válás és egy időnként emlegetett (nyilván több is, de a cselekmény szempontjából ez mindegy), kiüresedett kapcsolat áll mögötte, szíve szokványosan beleközönyösödött abba, hogy az élet össze-visszahajtogatta, mint a pizzatésztát. Ezen a vastag burkon a lánya balesetének éles fájdalma üt rést, és ebbe a résbe kóvályogva betalál egy hártyafinom szerelem. A szerző a középkorú férfiakra nem túl hízelgő sztereotípiát felhasználva sejteti az olvasóval, hogy a tanár bizonytalankodása és teszetoszasága valószínűleg semmi jóra nem vezet. A férfi a valódi érzelmeit tulajdonképpen féltve őrzi még a szeretett nő, a harmadik hang, Zsófi elől is.
Ahogy minden sms minden írásjele és emojija fölött órákat tétovázik, úgy végül ahelyett, hogy ugrana egyet az ismeretlenbe, a szerelmet – nem valami bátran, ez az igazság – végül majd megtartja magának. Kivárja, hogy elmúljon és elfelejtse. Vannak mentségei – túl nagy korkülönbség, eltérő társadalmi helyzet, túl kevés tartalmas találkozás –, a zárszó mégis az, hogy a férfi kapott egy esélyt, de ő gyáván kihátrált belőle.
Zsófi jelentősége a regényben messze túlmutat azon az ütött-kopott trubadúrcéltáblán, amit végül is megtestesít. Voltaképpen benne érnek össze a szálak, egyedül az ő látóterében van benne a másik három figura, és végül a regény kulcsa is az ő kezében nyer jelentőséget. Szülők híján ő gondoskodik magáról és a negyedik szereplőről, az öccséről, jóllehet mindketten nagykorúak már, de mivel az apjuk rég elhagyta őket, az édesanyjuk hét évvel korábban meghalt, beleragadtak a szimbiózisba.
Ez nem tesz jót a kapcsolatnak, és főleg nem tesz jót a testvérének, aki konkrétan nem hajlandó felnőni. Nincs munkája, nincsenek céljai, vannak viszont naplopó haverjai, akikkel egymást rángatják bele a mocsárba, és ahogy ez már a nappal is drogozó fiatalokkal lenni szokott, egyszer csak beveszik a bandába N+1-edik tagnak a bűnt. És még ha betörésről lenne szó, mert kell a zseton a mariskára – de nem, a bűn itt komoly és valódi, halál a vége. Amikor ez a szövegben világossá válik, az olvasó joggal érezheti úgy: végig erre tippelt, erre a fatális kapcsolódási pontra, ha csak tapogatózva is.
Talán ennyiből is látható, a Beláthatatlan tájban semmi sem egyszerű. Ha igaz a közhely, hogy minden élet kész regény, sejthető, milyen boltozatos, milyen komplex építményt ad a négy monológban összeszorzódó négy élet.
Ráadásul beúszik a térbe egy ötödik hang, amelyet a szerző (ez interjúkból tudható) lábsornak nevez. Foltokról van szó, miniatűr hangulatelemekről, pici szószigetekről a mondattengerben. Embert csak elvétve találunk bennük, szerény áttekintésem szerint összesen tizenkettőben, ha nem számoljuk az olyan emberi részleteket, mint „a fiúk keze a lányok fenekén”, „rózsaszín gumi az eladónő hajában”. Többségük csendélet: tájelemek, tárgyak, tárgyak fénye, árnyéka, kontúrja. Néha egy-egy állat. Látszólag esetleges az elhelyezésük. „Üres hinta”, „repedezett oldalú fabódé”, „pislákoló lámpafény”, „eldobált italospalackok” körülbelül bárhol elférne. Lassan, de biztosan azonban tematikussá válnak.
Amikor a Dorkából kilógó csövek közé ékelődik be a „párhuzamos keréknyomok a sóderben”, az már finom nyomás arra, hogy az olvasó az autóbalesetre asszociáljon. Igazán érdekessé azonban a regény végén válnak. Amikor az „ajándékzsákok a rénszarvasszánon”-kerethez érünk, valami gyanús lesz, ez túl konkrét a véletlenszerű elrendezéshez. Így is van, ettől kezdve egymást érik a karácsonyi utalások. Így adja tudtunkra a szerző, hogy időközben december lett, hideg és hó. Így emlékeztet arra, hogy a statikus monológok mögött és fölött is múlik az idő, ilyen könyörtelen kézzel hántol le az elemi fájdalomról minden burkot: tessék, adjátok össze, így és ebben fognak karácsonyozni a szereplőim, képzelhetitek.
Az ötödik szólam ernyedt, halk, mélabús, legjobb esetben szenvtelen, holott írói eszközként nagyon innovatív. Minél többet foglalkozik vele az olvasó, annál többet kap általa. Minél többet gondolkozik rajta, annál szomorúbb lesz tőle.
Szívből ajánlom irodalmi kirándulásnak lazán átlapozni a regényt, fedőlaptól fedőlapig, semmi másra, csak a kis keretekre koncentrálva. Nem spoilerezem el az eredményt. Olvasó, nem fogod megbánni. Szerző, köszönjük. Briliáns ötlet volt.
A monológok mögött folyamatos a háttérzaj. Mintha a Nouvelle Vague készített volna egy emós albumot: minden szám klasszikus cover, telenyomva riasztó és meghökkentő effektekkel. Nyomasztó atmoszféra, beszűkült életterek. Talán azért villódzik ennyi külső zaj a Beláthatatlan tájban, mert reménytelenül belül reked minden. Dönteni, nagy levegőt venni, a sorsán változtatni, ehhez a bátorságot összeszedni egyedül Zsófi képes. Feláldozza azt, aki a legközelebb áll hozzá, de közben, mintegy magánügyként, ő maga is áldozatot hoz, kétszeresen is. Arról persze már nincs tudomásunk, mi történik ezután. Az olvasónak csak a remény marad. És ez egyáltalán nem kevés.
