Hajó a ködben címmel jelent meg tavaly Závada Pál legújabb regénye, amelyben az ország akkori legnagyobb vállalatbirodalma fölött rendelkező Weiss Manfréd-örökösök sorsát mutatja be a második világháború legsötétebb időszakában. A könyv bekerült a Libri irodalmi díjak döntősei közé, ennek kapcsán tettünk fel 10+1 kérdést a szerzőnek.
– Miért kezdett el írni?
Úgy rémlik, hogy írásbeliségem viszonylag korai szakaszában is többnyire jobban (ezért sokszor szívesebben) fejeztem ki magam írásban, mint szóban (kamaszkori levelezést említhetnék példaként). De – gondolom – a kérdés nem arra vonatkozik, ami „nem mutiba készült”, hanem arra, ami már igen. És minthogy előbb a tényirodalomban próbáltam ki magam, első könyvembe azért mertem belevágni, mert a fejembe vettem, hogy – ha egyszer a saját családom régi papírjai, levelei vannak az én kezemben – jobban meg tudom azt a dolgot írni, mint más. Azóta már tudom, hogy ez azért önmagában nem garancia. De hogy innen hogyan és miért is lendültem át a széppróza-írásba – ami megint más tészta –, arra magam is keresem még a választ.
– Mit szeret a legjobban az írásban?
Azt, hogy szinte bármikor kéznél van. Hogy számomra elég kézenfekvő módon esik kézre, hogy úgy mondjam. Hogy nyitott, már-már készséges alkotói módszer, például nem kell milliós előfeltételeket megteremteni hozzá – noha egy jó laptop nélkül azért már nem volna olyan jó… De onnantól fogva már csak rajtam múlik.
– Mit nem szeret benne?
Írom, írom – szinte már suhan a virtuális toll a képzelt papíron –, és egyszer csak elkap a jeges rémület: Na, most árul el a saját mondatom, itt leplezi le, hogy tehetségtelen, műveletlen, fölkészületlen vagyok. Vagyis amikor pont egy jónak képzelt mondat (bekezdés, fejezet) támad hátba. Másfelől az se lenne jó, ha soha nem történne ilyesmi.
– Beleképzeli magát az olvasó helyébe írás közben, vagy ez inkább csak hátráltatná?
Előfordul, persze, hát olvasóra gondolni jó, miért is hátráltatna. De ha olyan céllal kéne az olvasót magam elé képzeni, hogy vajon mit vár el tőlem, mifélét szeretne olvasni, hogy akkor én előre a kedvébe járhassak minél többeknek – na, ez úgysem sikerülne nekem. Szerencsére nem is működnék jól az olyan írói módszerben, amit nem szívesen választanék.
– Miért ezt a témát választotta?
A Hajó a ködben témáját – a Weiss Manfréd-örökösök 1944-es történetét – Rózsa János rendező ajánlotta nekem, de persze megfilmesítés céljából. Ahogy aztán egyre többet olvastam és képzelődtem róla, megtetszett nekem prózaíróként is, hát nekiálltam és megírtam – míg a filmkészítők végtelen várakozásra vannak kárhoztatva.
– Hogyan ír? Mindennap elvégez egy meghatározott penzumot? Vagy csak amikor jön az „ihlet”?
Nem szoktam penzumot megszabni, inkább csak az írásra – vagy hát a munkára – fordítható időt igyekszem rendszeresen szabaddá tenni. Mert ha ez a hátráltató tennivalók vagy épp az ötlettelenség és lustaság miatt nem elég jól sikerül, az rossz érzés tud lenni. Magyarán nem dolgozni – nem jó. Úgyhogy nekiállok, de hogy éppen sikerül-e hasznosan előrehaladni, az egyáltalán nem biztos – nem is beszélve az olyan ritka állapotokról, amelyeket ihletett óráknak szoktak szépen emlegetni.
– Melyik volt a legjobb olvasmányélménye 2019-ben?
Karig Sára: A szerencse lánya
– Mi szeretett volna lenni gyerekkorában?
Könyvtárba járó olvasó szerettem volna lenni – és részben az is lettem gyerekkoromban. Konkrét felnőtt-foglalkozásra soha nem vágytam – azok közül, amelyeket ismertem akkor, egyik sem vonzott.
– Hol van a kedvenc helye a bolygón?
Na és ha választhatna, hol élne legszívesebben?, kérdezték valaha, nehéz időkben, egy öreg írótól.
Hát itt, ha lehetne, válaszolta.
– Mi az a hanghatás, amit a legjobban kedvel?
Édesanyám hangja és más hasonló kedves hanghatások elmúltával – marad a zene, de abból sokfélét szeretek.
+1
– Milyen híres (élő vagy fiktív) személlyel találkozna szívesen? Miért épp vele?
Esterházy Péterrel – aki híres, nem fiktív, de élő. („…mindenütt ott van, csak itt nincs.”) Azért épp vele, mert szeretem őt, és hiányzik.
Kiemelt kép: Gálos Viktor
