Barnás Ferencet, a Libri irodalmi díjra jelölt, Életünk végéig című regény szerzőjét kérdeztük pályakezdésről, kulisszatitkokról és az írói hivatás kihívásairól.

Miért kezdett el írni?
Nem céltudatos döntés volt, sokkal inkább ösztönös elhatározás, legalábbis az elején. Azt vettem észre, hogy az írás jó hatással van rám. Ez volt az az eszköz, melynek segítségével az aktuális problémáimmal foglalkozni tudtam. Ebből könnyen ki lehet találni, hogy kezdetben nem szépírói szándékkal dolgoztam a szövegeimen. Borzalmas stílus jellemezte ezt az időszakot, de ez nem érdekelt. Az írás folyamata, az írás alatt átélt különféle érzelmi-intellektuális, pszichés élmények energiái mozgattak. Idővel rendszeressé vált ez a tevékenység. Ahogy telt az idő, egyre jobban és intenzívebben figyeltem arra, hogy az írásaimnak ne csak a tartalmi része legyen fontos, de a nyelvi-stiláris színvonala is. Ezzel a kívánalommal ma is így vagyok.

Mit szeret a legjobban az írásban?
Magát a munkát, melynek eredményeként létrejöhet bennünk, szerencsés esetben pedig a lapokon is, egy olyan erőtér, amelyben a legkülönfélébb szellemi és érzelmi folyamatok mozgását lehet megfigyelni. Ilyenkor az érzékelés és észlelés élesebb lesz, több-dimenziójú, ami egy jó értelemben vett nyugtalanságot idéz elő. Ezzel párhuzamosan és egyidejűleg sok bosszúság is éri az embert, tudniillik az átélt, „elkapott” felismeréseket/érzeteket csak ritkán tudja úgy lejegyezni, hogy az használhatóvá váljon. De váratlan meglepetések is érhetik a szerzőt a munka során, igaz, nem túl gyakran.

– Mit nem szeret benne?
A korlátokkal való folyamatos szembesülést-szembesítést. Ez utóbbi esetben nem az utólagos kritikákra gondolok, hanem azokra a percekre, órákra, hosszabb időkre, amikor a szöveg, azaz a produktum szembesít a képességeimmel. Az is igaz, hogy amennyiben nem irodalommal, hanem valami mással foglalkoznék, ugyanez lenne a helyzet.

– Beleképzeli magát az olvasó helyébe írás közben, vagy ez inkább csak hátráltatná?
Írás közben sohasem gondolok az olvasóra. A képzeletbeli olvasó tekintete, figyelme nemhogy hátráltatna, egyenesen lehetetlenné tenné a munkát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az olvasó ne lenne fontos láncszeme az írásnak. A szöveg, feltéve hogy később megjelenik és olvassák, mégiscsak az olvasó elméjében oldódik fel megértésként, élményként, belátásként stb., következésképpen az olvasó a megfogalmazás pillanatában mint valami távollevő  kellés (sollen) van jelen, hiszen ő a jövendőbeli befogadója a szövegnek, általa kap a szöveg plusz jelentésréteget, életet, vagyis több-dimenzióssá teszi az egész folyamatot. Az olvasó ugyanúgy alkotja a szöveget, mint az író, persze másképpen, de mégiscsak alkotja, mindez a nyelv (szellem) természetéből következik.    

– Miért ezt a témát választotta?
Nem én választottam a témát, az választott engem. Mielőtt belefognék egy új munkába, sok mindenen kell elgondolkodnom. Jönnek az ötletek, az elképzelések stb., ez az a folyamat, melynek végén el kell döntenem, mivel fogok néhány évig foglalkozni. Ilyenkor a kérdések és a válaszok súlyosabbak, nyomatékosabbak, eredendőbbek. Az a tapasztalatom, hogy az igazán fontos döntéseket nem is mi hozzuk meg. Pontosabban mi hozzuk meg, csak nem úgy, ahogy azt általában gondoljuk. Mintha lenne bennünk valaki vagy valami, aki/ami jobban tudja, mire van szükségünk. Nemrég olvastam egy cikket a BBC tudományos magazinjában, amiben komoly agykutatók azt állítják, hogy az élet legkülönfélébb helyzeteiben ugyan mi határozunk arról, hogy mi és hogyan történjék, viszont a szigorú értelemben vett elhatározás előtti pillanatokban az agyunkban már valami/valaki meghozta a döntést. Az agykutatás természetesen nem zárult le, rengeteg kérdés maradt nyitott… De ezek a dolgok mégiscsak furcsák, vagy nem?

– Hogyan ír? Mindennap elvégez egy meghatározott penzumot? Vagy csak amikor jön az „ihlet”?
Az ihletre nem számítok, nem számíthatok. Munka van, munka, utána megint munka, kis idő elteltével ismét munka, és így tovább… Minden nap megvan a penzumom, amit nem annyira oldalakban, mint inkább időben mérek. Leülök az asztalhoz, kezembe veszem az íróeszközt és dolgozom. Ebbe beletartozik az írás, a szöszmötölés, az áthúzás, a javítás, de akár a lapok összegyűrése is. Ha elkészült egy nagyobb anyag, azt begépelem a számítógépbe.

– Melyik volt a legjobb olvasmányélménye 2019-ben?
Márton László Két obeliszk című műve. Örömmel láttam, hogy a regény főhőse, Karl Kraus, illetve az őt körülvevő világ Mártonnál sokszor gombroviczi szellemiségben mutatkozik, lélegzik, melyet nagy élvezettel percipiáltam. Gazdag az anyag és sűrű szövésű, a regény játékossága, szellemessége, nyelvi könnyedsége felvillanyozott. 

– Mi szeretett volna lenni gyerekkorában?
Orvos vagy munkás. Az idősebb nővéreim szerint arra a kérdésre, hogy mi szeretnék lenni, négy-öt éves kisfiúként minden egyes alkalommal a fenti választ adtam, azaz meglehetősen biztos voltam a dolgomban. Később már sok minden más is szerettem volna lenni, de ezeket nem említeném meg, mert ezek már nem tiszta ügyek voltak, ezek mögött már megfontolások is húzódtak.

– Hol van a kedvenc helye a bolygón?
Életszakaszonként változó. Általában mindig másutt szeretnék lenni, mint ahol épp vagyok.  Nem véletlen, hogy fiatalabb koromban, majd 10 éven át a lakóbuszomban éltem, állandóan úton voltam, jártam a világot. Szinte minden nap újabb és újabb városba érkeztem, azaz újabb és újabb lakhely után kellett néznem, közben állandóan kint voltam a szabadban, a szabad ég alatt. Kicsit olyan voltam, mint az egyik regényhősöm, aki az egyik történetben így replikázik: Az ember nem arra született, hogy zárt falak között éljen. Öt éve Indonéziában élek. Nem tudom, mi történt velem, de innen nem kívánkozom el máshová, legalábbis egyelőre.

– Mi az a hanghatás, amit a legjobban kedvel?
Hajnalban arra ébredni, hogy tőlem néhány méterre hullámok csapódnak ütemesen a tengerparthoz. Ha mindezt tökéletesnek érzett csendek tagolják, az azt jelenti, hogy különleges helyen éjszakázunk.

+1
Milyen híres (élő vagy fiktív) személlyel találkozna szívesen? Miért épp vele?
Az egykori lipcsei Tamás templom karnagyával szívesen találkoznék. Ha Johann Sebastian Bach másképp nem állna kötélnek, akár egy misét is végighallgatnék vele, mert azt azért nem hinném, hogy beszélgetni tudnánk. De legalább egy órácskára együtt lehetnék azzal az emberrel, aki műveiben a csendet olyan bonyolult hangstruktúrákkal modellezte, hogy e szerkezetek a megszólaltatásukkor tényleges szellemi valósággá lényegülnek át – nemcsak a muzsikában, illetve az előadókban, de a mindenkori hallgatóban is, immár 300 éve. Bach zenéje szerintem a fő teológiai kérdést is megválaszolta, amivel úgy a hittudósoknak, mint a laikusoknak is felmérhetetlenül nagy szolgálatot tett.