Noha Szabó T. Anna a 2020. novemberi bemutatón (olvasói kérdésre válaszolva) úgy fogalmaz, a szomorúságtól és a kétségtől, a cinizmustól és a beletörődéstől szabadult meg írás közben, a Szabadulógyakorlat munkát követel az olvasótól, ha borús pillanatok ellenszerét keressük benne. Ez a belső munka azonban nagyon hálás: ettől vesszük észre a rengeteg torzítás mögött a szépet és a hitelest, a kicsavartan emberiben az esendőn emberit, a kínban a lélek mélyén megforgatott, onnan felszínre törő boldogságot.

Ha egy költő prózára adja a fejét, az olvasó hajlamos az ő továbbfejlesztett költészetét keresni az epikában. Különleges esete ennek Grecsó Krisztián Magamról többet című kötete, mert Grecsó költőként kezdte, majd prózaíróként lett nagyon ismert, tehát egyszerre visszatért és kezdett újba a csúcson. Bársonyos átmenetet mutat fel A szakállas Neptun, mert Nádasdy Ádám ugyanazt a képtechnikát alkalmazza első novelláskötetében, mint korábban kilenc verseskötetben. Szabó T. Anna húsz évet is várt A madárlépte hó után. A Szabadulógyakorlat már a harmadik novelláskötete.

Ezeket a novellákat nem érdemes prózaversekként olvasni. Már csak azért sem, mert az egyik erősségük egy a kisprózában meglehetősen ritka vonás: többnyire poén nélkül érnek véget. (Érdekesség, hogy ezzel szemben Szabó T. versei általában kerek élményt adnak.) Mégis működnek. Ívet ezért nem mindig járnak be, inkább erőteljes színélményként működnek.

Intenzív és küzdelmes árnyalatokról beszélünk, a leggyakrabban valamilyen elhúzódó trauma, eltemetett emlék, nagyfeszültségű konfliktus, feldolgozatlan belső ellentét adja a cselekményt. A vágy nem barátja a Szabadulógyakorlat szereplőinek, általában belepusztulnak, de legalábbis a lelkük egy darabját dobják koncul neki. Ritka a megérkezés, a beteljesülés.

Olykor még konfliktus sincs, a Nagymama kertje tényleg semennyivel sem mozgalmasabb a címnél: mind az öt érzékszerv elevenen emlékszik a gyerekkorra. A Tűzben nem történik más, mint egy asszony meggondolja magát, és mégsem vásárol kandallót, elveszi a kedvét az eladó. Az Áll, szőr, száj, az És a méhekkel mi lesz?, a Próba, a Míder leginkább pszichológiai peep show: egyszerűen betekintést nyerünk egy-egy figura lelkébe.

Olyan érzés, mint egy mély, bonyolult, labirintusszerű pincerendszerben két szinttel lejjebb ereszkedni a tervezettnél. Már nemhogy világítás, de lépcsőkorlát sincs. Csak a hétköznapi, és mégis megismételhetetlenül egyéni küszködés, amely tragikusnak tetszhet, de a hordozott fájdalom általában belesimul abba, hogy holnap is lesz nap, az élet megy tovább.

Dicséretes módon tölti meg a fájdalom ezeket az írásokat. Van merszük szembe menni a közösségi média finnyogásán nevelkedett kortárs közízléssel, szembe menni a hamis jóemberkedéssel, azzal a játszmarendszerrel, miszerint a békére hivatkozva (és valójában a lehető legbékétlenebbül) el kell tiporni a szalonképtelen megnyilvánulásokat. Hihetetlenül üdítő ez a törekvés a hörgő Facebookos népharag korában, amikor egy önsajnáló poszt képes lincshangulatot korbácsolni.

A kötet gyengéje is a heves lobogással kapcsolatos. Nem véletlenül neveztük címen Szabó T. bemutatkozó verseskötetét, hangozzék el még egyszer: A madárlépte hó. Ez a finomság, ez a tündérszerű lebegés soha nem távolodott el az életműtől, de ami azt illeti, olykor kissé vérszegénnyé is tette azt. A Szabadulógyakorlat szándékosan hagyja maga mögött a naiv, óvatos, az élet bugyraitól magát megkímélni óhajtó pozíciót, de ebben van valami kimódolt. Idejét sem tudom, mikor olvastam utoljára a szex szinonimájának az ölelkezik igét, hát ebben a kötetben keresztül-kasul szembejött.

A szereplők nagy magavesztései olykor hörgésbe csapnak át, a lobogás és a csontig hatoló vágy pedig alapos és kissé gyermeteg elemzésnek vettetik alá. Egyes novellákban rímek jelennek meg, mintha bizonytalanul elindulnának a makáma felé, ami kimondottan derűs helyzetet teremt: gyengén működnek versként.

A rímelő Szabó T. novelláiban egy a kanapén, tréningnaciban csipszet majszoló, középkorú Petőfi Alexandra ujjai szórakoznak a billentyűkkel.

Az viszont gazdagabbá teszi az élményt, hogy olykor a(z egyébként eléggé fárasztó és sokszor kínos) vérmes odaadás paródiája is megjelenik: „A nyári kertet kérem karácsonyra, a hullott almák cefrés erjedését, a pöttyös párnákat a piros padon…” (Élj a kopár hegyen).

Talán nem leszek népszerű ezzel a véleménnyel, de nekem épp utóbbi volt a legnehezebben emészthető írás. Az Élj a kopár hegyen a kötet többszintes, többrészes záródarabja. Sorvasztó, titkos anya-gyötrelemmel indul, egy újkori pogányságba menekülő kamaszlány szomorú kalandjainak hihetetlenül élvezetes leírásával folytatódik – majd egy Jim Morrisonhoz írt ódával zárul. Intenzitása émelyítően habosított, lángjai közhelyesek. („Sárkánytorok. Sámándobok. Riders on the Storm.

Élőkkel hálok, és halottal élek”) Az ömlengés giccsbe csap („Ahogy a parton, ahogy a padlón, ahogy a porban kúszik és vonaglik, lángnyelvű sárkánygyíkkirály. Ahogy a színpadon vonul, öntetszelgő, göndör Ámor: mindenkit legyőz, mindent ural. Úgy élek, hogy belehalok, amíg láttok, addig vagyok, megkapjátok, amit kértek, ím, a testem adom néktek.”). Ezzel szemben a kötet nyitódarabja, a Zsoltárszimfónia lökésdózisban ad mindent, amiért olvasni érdemes: alulírt, talányos, borzongató, mégis mindenestül elkerüli a szenzációhajhászást. Nekem kérdés nélkül ez az írás a Szabadulógyakorlat csúcsélménye. Kicsit sajnálom, hogy nem ezzel csuktam be a kötetet.