„Igen, te vagy az a mesehős, aki elveszítette mindenét egy egyszerű, mondhatni, primitív szerencsejátékon,amit te szerelemnek nevezel a feleséged előtt, s nem veszed észre, hogy semmivel sem különb a legaljasabb pénznyelő automatáknál…”

„Sosem gondoltam volna, hogy cégvezetőkről fogok írni’ – mondta Háy János A cégvezető című kötete bemutatóján 2020 október végén. A beszélgetésből hamar kiderül, az elbeszélői hang ezúttal a legritkábbnak számító egyes szám második személy. Ugyanis ennek legfontosabb jellemzője és hozama, hogy valaki megszólít valakit. Háy szerint ez lehetővé tett egy számonkérő hangnemet, amely éppen megfelelő egy sokat elszúrt élet elmeséléséhez.

Márpedig itt valami nagyon el van szúrva. És nem, nem kizárólag a főszereplő életében. A téma egyetemes. A cégvezető a rendszerváltás főszereplője, áldozata és terméke.

A cégvezető nélkül nincs első szabad választások, nincs kilencvenes évek parlamenti demokráciája, nincs privatizáció, nincs vállalkozósdi, közvetve és végső soron nincs NER – bár itt gyorsan hozzáteszem, a szó hagyományos értelmében cseppet sem politikai regényről beszélünk. A cégvezető az az ember, aki alanya és csinálója annak, ami a rendszerváltás óta Magyarországon zajlik. Mindannyian ismerünk cégvezetőket, mindannyian ismerünk valakit, akinek a magánéletébe csordogált be a cégvezetés, majd át is írta azt. Aki olvas Háyt, tudja, megkerülhetetlen témája a könyörtelen szembesülés. Így hát – már csak ezért sem véletlen a második személy – a cégvezető mi vagyunk. Én, te, mindannyian.

A képen Háy János A cégvezető című könyve.
Forrás: afuzet, Instagram

Így van, olvasó, pedzed már: jaj neked, ha a rendszerváltás előtt születtél, cégvezető vagy, menthetetlenül, kezed pénz-sáros akkor is, ha pénztelen. És te, olvasó, jaj neked, ha a fordulat után jöttél a világra, te már egy cégvezetőkkel telirajzolt valóságba ereszted eredeti gyökereidet, a cégvezetőkből következtetsz vissza a konszolidáció éveire, abból képzeled el az omega-metró-elgétét, a tiszacipőt és a trapperfarmert, a tévémacit és a párttitkárt, az elvtársozást és a téeszt, az úttörőnyakkendőt és a mindenhol cigizést (szimfónia, mi más), a csillagot a címerben.

És ha nem érted, ha nem tudod beceruzázni a keresztrejtvényben, mi az a függőleges tizenkettő, hordókészítő, talán elbeszélésekből sem érted a rendszerváltás előtti cinikus és hazug elrendezettséget, amelynek elévülhetetlen érdemei vannak az épp aktuális hazugságban és cinizmusban.

Látszólag banális sablondráma a cselekmény alapja. A középkorú cégvezető valójában vén kecske, aki azért nyalja meg a sót, hogy (elképzelt) virgonc antilopságát bizonyítsa.

Az első házassága és apasága rámegy a cégvezetésre, annak legtágabb értelmére, minden hozamára, minden kísértésének engedve. („Ott ültetek az autóban a feleségeddel, bérelt helye volt melletted, s ez a hely persze minden újabb autó esetében átöröklődött. Egyre jobb minőségű székekbe zuhant az egyre terebélyesedő múlt.”)

A megtollasodással gyakran együtt járó etikai felpuhulás, a házasságon kívüli portyázások, a mutyik, az önámítás ráhúzódik az életére és megingatja az általános erkölcsi kódexét – bár töredékekben felfedett múltja alapján talán nem volt az sziklaszilárd korábban sem.

Az első mondatok szinte az eposzokat idézve, in medias res húznak be a cselekmény belsejébe, és húznak be úgy az olvasónak, mint a főhősnek egy gyomrost: „Egy életre megpecsételted magad az új nővel. Azt hitted, isten lábát fogod meg, holott épp nem. Azt hitted, senki nem tud veled elbánni, mert átlátsz mindenen, mert te mindig egy lépéssel előbbre tartasz, s mire a többiek odaérnek, a te gondolatod már hetedhét határon túl van, megszerezve magának azt, amit meg akart szerezni.”

Elfuserált egy tragédia ez, kisszerű és szomorú, ám bonyolult és megkomponált szerkezetben. Félbehagyott mondatok, hiányzó mondatrészek mutatják, egészen magunkra vagyunk hagyva. Kezdetben nem is értjük, mi ez a káosz, valami progresszív vicceskedés, vagy magasröptű újítás. Teljesen jogos az olvasói zavarodottság, miközben – spoiler alert – része a cselekménynek. Jelzés ez is, narancssárga, vihar. Abszolút 4DX moziélmény.

A cégvezető szíve belekérgesedik a történelem és a magántörténelem elegyedésébe. „Eszedbe jutott egy régi barátod, amikor ezt mondta, tíz évvel volt idősebb nálad, hogy mi a fasznak csináljam tovább, honnét vegyek erőt, ha nem tudom, hogy mihez kell. S akkor mondta azt, hogy már összességében annyi ingem van, amivel kihúzom életem végéig, és még mosnom sem kell. Nevettek.”

Így, ilyen szikkadtan és tulajdonképpen impotensen csinál belőlünk hülyét fényes nappal. Igaz, ezért drágán megfizet, és ez valóban már a legelső mondatban kódolva van. Az is része az alkunak, hogy a regényben a jellemek könnyen befogadhatók, a pici résztörténetek sematikusak. Ilyen kegyes hozzánk a szerző. Ha már a recept bonyolult, legalább az alapanyagokért ne kelljen messzire menni. Ha már a keresztnév Eufraszténia, legalább a vezetéknév Tóth.

A cégvezetőt minden győzelem a bukáshoz viszi közelebb nyílegyenes pályán, mint egy görög tragédiában.

A háttérben zümmög az elmúlt öt, tíz, harminc év politikája. A cégvezető dörzsöltnek képzeli magát, ahogy annyi vidéki polgármester, annyi vállalkozó, annyi átképzett orosztanár főnöke hitte magát annak, így persze különösen visszás a naivitása. Álmatagon hisz benne, hogy ha már felmorzsolta az első házasságát, mindezt majd megjavítja, felülírja, elfeledteti a második.

Az új nő, akit természetesen szintén a cégvezetők kora termelt ki, nála is dörzsöltebb. Szívás van, az újrakezdés nem más, mint keserves riadó. A cégvezető arcán pofon csattan, amely egyszerre óriási, apró, fájdalmas, semmilyen, hétköznapi, egyedi, váratlan és kiszámítható. Ugyanakkor a kíméletlen kiábrándulás marad az egyetlen esélye arra, hogy a maszk lehulltával a saját életét kezdje élni. Így ér véget a regény, ízetlen csalódással, bizonytalanul, egy kegyetlen tükörképpel.

Szerencsére az olvasó megkönnyebbült sóhajjal csukja be a kötetet: szia, önismeret. Végre itt. Csak mi tudtunk róla, hogy majdnem négyszáz oldalon keresztül hiányoztál.