A közelmúltban adták át a filmvilág legnagyszabásúbb és legvitatottabb, de kétségtelenül leghíresebb filmes elismeréseit, az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia Oscar-díjait. Ennek kapcsán hoztunk öt olyan filmet, amikről valószínűleg nem tudtad, hogy könyvadaptációk.
A király beszéde (A filmet rendezte: Tom Hooper. Mark Louge és Peter Conradi könyve nyomán)
Csupa meglepetés ez a lista, s máris az egyik legnagyobbal kezdődik. A történet, szerint VI. György brit király beszédhibája, valamint az öröklési rendben elfoglalt helye ellenére kénytelen királyként működni egy olyan korban, amelyben a nyugati civilizáció jövője a tét. Nagy-Britannia erős vezetőt kíván, Bertie dadogása és ebből fakadó önbizalomhiánya azonban feszültséget okoz, hiszen az alattvalókban nem az erő és szilárdság érzetét keltik, épp ellenkezőleg. Bertie-nek segítségre van szüksége, sok neves szakember megfordul nála, sikert azonban egyik sem ér el. Felesége végül rátalál egy ausztrál színészre, Lionel Louge-ra, aki beszédterapeutaként praktizál, noha ezt a szakmát sosem tanulta. Bertie-nek azonban segíteni tud, végül pedig minden ingadozás és vita ellenére életre szóló barátságot kötnek. A könyv nem regény, ezt nem is állítja magáról, inkább valóságfeltáró, életrajzi szöveg. Mark Louge – ahogy a kötet elején is közlik – Lionel Louge unokája, s a Louge levéltár vezetője. Ő szolgáltatta az információt, Peter Conradi pedig – újságíró lévén – keretek közé rendezte a történetet.
Az ember a fellegvárban (Rendezte: Frank Spotnitz. Philip K. Dick, azonos című regénye nyomán)
Ha már az előző történet a II. világháború előtt és alatt játszódik, és nem fikciós mű, rugaszkodjunk el egy kicsit a realitástól, és tegyük azt, amitől a történészek hideglelést kapnak: képzeljük el, mi lett volna, ha mondjuk a tengelyhatalmak nyerik a háborút. Philip K. Dick – akinél aligha akad alulértékeltebb amerikai író, s akinek munkásságából jónéhány hollywoodi sikerfilm született (Az emlékmás, Különvélemény, Szárnyas fejvadász) – elképzelte, mitöbb, a mi világunkat tette meg az alternatív valóságnak. A történet szerint a világ újrafelosztása megtörtént, II. Vilmos császár helyett azonban Adolf Hitler (Benito Mussolinivel és Hirohito császárral együtt) érte el. Egész Európán a németek uralkodnak, ahol pedig nem, ott is bábkormányok vannak hatalmon. Észak-Amerikában sincs ez másként, a néhai Egyesült Államok keleti fele német, a nyugati partja japán fennhatóság alatt áll. A kettő között pedig egy, a XIX. századi vadnyugatra emlékeztető, a törvények fennhatóságától távol eső övezet terül el.
A regény cselekménye több szálon fut, egy pontban mégis összeér, ez pedig egy könyv, melyre a Sáskaként hivatkoznak – teljes címén: Nehezen vonszolja magát a sáska. Ebben a könyvben egy alternatív valóság elevenedik meg, ahol nem a tengelyhatalmak nyerik a háborút, hanem a szövetségesek. Érthető módon a könyv a két leuralt régióban totális tiltás alatt áll, írója pedig remeteségbe kényszerül, és bezárkózik a Fellegvárba. A könyvből készült sorozat, Az ember a Fellegvárban a 2010-es évek egyik legnépszerűbb címe lett, többek között Rufus Sewell zseniális alakításának köszönhetően Obergruppenführer John Smith szerepében.
Száll a kakukk fészkére (Rendezte: Miloš Forman. Ken Kesey azonos című regénye nyomán)
A történet szerint McMurphy egy, az ítélet előtt álló rab, akit azért szállítanak át a tébolydába, hogy kiderítsék, beszámíthatatlanságát szimulálja-e csupán? Az intézet teljhatalmú ura Ratched nővér, aki négy ápolójával együtt a rendszer megmásíthatatlanságát testesíti meg. McMurphy azonban folyamatosan kiáll Ratched és a rendszere ellen, szervezkedik betegtársaival, hiszen az intézet rendje sérti az ő normálisnak tekinthető, demokratikus értékrendjét. Az intézetben egyik betegtársával, Főnökkel elhatározzák, hogy megszöknek, ám ez meghiúsul. McMurphy-n lobotómiát végeznek el, aminek hatására vegetáló zombivá válik. Főnök ezt felismerve végleg kiírja Macet az élők sorából, majd véghez viszi közös tervüket. Kesey kétségkívül az egyik legikonikusabb amerikai regényt írta meg, noha a többi művének minősége jócskán elmarad a Száll a kakukk fészkére minőségétől.
Nagyítás (Rendezte: Michelangelo Antonioni. Julio Cortázar Las babas del diablo című novellája alapján – ami magyar fordításban szintén Nagyítás címmel jelent meg.)
Ha már Amerika, maradjunk egy amerikai szerzőnél, akinek családja kicsit délebbi származású, ő maga pedig a XX. század egyik legjelesebb írója. Története Franciaországban játszódik, az író élete is ezer szállal kötődik Európához – ti. Brüsszelben született. Novellája a filmművészet egyik legvitatottabb darabjának alapjául szolgált. A film és a novella is a világ megismerhetőségét tematizálja, ezen belül pedig a művészet szerepét. Milyen viszonyban áll a műalkotás a forrástémával? Mi a fantázia és mi a valóság? Hol vannak a közöttük húzódó határok? Vannak-e egyáltalán? A teljes valóságot – amelyről szeretjük azt hinni, hogy egy fix és mozdulatlan szövet – Cortázar novellája ugyanúgy megkérdőjelezi, mint Antonioni filmalkotása. A film nem sokat merít a novellából, jóformán csak annak végét használja fel: egy fotós lencsevégre kap egy párt, a képek előhívásakor azonban rádöbben valamire, és nagyítgatni kezdi azokat. Vajon mi volt az, amit lefotózott? És volt-e egyáltalán? Végtelenül izgalmas kérdéseket vet fel a szöveg és a film is, mindezt a hatvanas évek new age miliőjében, kétségtelenül kultikus alkotásként.
Kopaszkutya (Rendezte: Szomjas György. Saját és Kardos István azonos című filmnovellája alapján.)
Ha már egy európai kultfilmről írtam az előbb, egy európai kultfilmmel is fejezem be, ezúttal hazatérve Magyarországra, méghozzá a Kádár-korszak utolsó időszakába. A Kopaszkutya úgy lett kultfilm, hogy nem jó. Sőt, kifejezetten rossz. A szereplők – a Hobo Blues Band és a P. Mobil együttes tagjai – rossz színészek, Hobo kivételével egyikük sem jártas a színjátszásban, és Hobót sem elsősorban színművészként tartjuk számon, mint inkább magas irodalmi minőséget képviselő dalszövegei miatt, melyek ebben a filmben és filmnovellában is helyet kapnak.
Szóval rossz a film, rendben, de akkor miért lett Szomjas György alkotása kultikus? Talán azért, amiért a Roncsfilm, a Gengszterfilm, vagy Jancsó Kapa-Pepe-filmjei: kaotikus portrészerűsége, a lenyomatjellege és a jó zenéi miatt.
Az sem véletlen, hogy Kapa és Pepe a Roncsfilmből és a Gengszterfilmből „vándoroltak át” Jancsóhoz. (Kapán és Pepén kívül a másik közös pont Szomjas és Jancsó között az operatőr, Grunwalsky Ferenc.) A történetet itt kár ecsetelni, az nincs, vagy csak nagyon halvány: megalakul egy zenekar. Azonban ami még izgalmassá teszi ezt az alkotást, hogy alapjául egy filmnovella- szolgált. Ez egy határműfaj. Nem forgatókönyv, de nem is klasszikus novella. Nemeskürty István, irodalomtörténész így fogalmaz: „Még nem film, és már nem irodalom.” Azonban mégsem csak a filmek novellaverziói. Bikácsy Gergely szavaival: „változatok inkább a valóság kemény, olykor rejtett, olykor tolakodó életdarabjaira.”
Bizonyos értelemben körbeértünk. Vagyis majdnem. Egy totálisan realista, angol biográfiától, egy tudományos-fantasztikus, alternatív valóságban megírt Amerikán, egy valóságos, de nyomasztóan zárt Amerikán, egy dél-amerikai származású, de Európában született szerző Franciaországban játszódó történetén át eljutottunk egy magyar, szociografikus, de groteszk és abszurd valóságlenyomathoz. Ezek mind kultfilmek, és mindegyik megérdemli, hogy megismerjük az alapjául szolgáló irodalmi művet is.
Kiemelt kép: Az ember a fellegvárban című sorozat egyik plakátja, Forrás: Amazon Prime
