Mit várunk egy Miss Marple-történettől? Várunk egyáltalán valamit? Ha nem vagyunk épp megveszekedett rajongók, annyit azért talán igen, hogy egy izgalmas Agatha Christie-krimit kapjunk. Sőt, laikusként talán még többet jelent a szerző neve, mint maga a karakter, esetleg a krimiirodalomban sokszor egy-kaptafa-történet. Tekintélyelvűen olvasunk viszont, és még ha a bűnügyi sztorikat nem is faljuk, Agatha Christie-t azért felvesszük a pótlandók listájára. Aki viszont így tesz, annak nem a 12 új Miss Marple-történettel érdemes kezdenie.
Bármilyen nagy betűkkel is szerepel a borítón, sőt még a gerincen is az Agatha Christie név, ezek a történetek valójában frissek. Nemcsak afféle újrakiadások, váratlan felfedezések. Lelkes rajongók írták őket, tovább fűzve a nyomozókedvű „vénkisasszony” kalandjait, hol egy St. Mary Meadhez hasonló kisebb településre, máskor egyenesen a West Broadwayre vezetve őt. A bűn persze mindenhol megtelepszik, járjunk épp egy Isten háta mögötti falucskában, vagy egyenesen Manhattanben. Miss Marple pedig mindannyiszor észre is veszi a gyanús jeleket. Szavai szerint az avatott női szem könnyebben felfedez olyasmit, amit a minduntalan csalatkozó férfi nyomozók nem. Kisegíti hát őket, mindig egy lépéssel előttük jár, a hivatalosságok pedig rendre kénytelenek is elfogadni a segítségét. Már ha valóban szeretnék megtalálni, ki is volt a rejtélyes gyilkos.
A kötetet a leírás szerint tizenkét bestselleríró jegyzi. A jelenség azért is izgalmas, mert hiába írnám le viszont, kikről van szó, a magyar olvasó nagy részükről valószínűleg még életében nem hallott.
Ez nem feltétlenül az eltérő piacok miatt van, az amerikai olvasó adott esetben épp úgy sötétben tapogatózna. Annak ellenére, hogy nincs okunk kétségbe vonni, miszerint valóban tömegek vették meg Val McDermid és Karen McManus köteteit, sőt, utóbbi műveiből a Netflixen és a Peacockon már televíziós sorozat is készült. Manapság, amikor a megfilmesítési jogok már a megjelenés előtt elkelhetnek, igazán nincs min csodálkoznunk. Meg tudjuk fejből mondani, melyik általunk jól ismert, adott esetben kedvelt filmes tartalom melyik íróhoz kötődik? Mondjuk, a You sorozat? A Csillagainkban a hiba? Az Amíg tart a nyár (Babyteeth)?
Ha elmondjuk, hogy a megoldás Caroline Kepnes, John Green és Rita Kalnejais, még válaszaink sem feltétlenül jelentenek megvilágosodást. A tekintélyközpontú olvasás hirtelen a semmibe vész, már nem az író neve hitelesíti a művet, hanem a… mi is? Jó lenne azt mondani, hogy a rendkívül eredeti, kreatív történet, de nem így áll ez a lánglelkű sorozatgyilkos vagy a haldokló kamaszlányok sztorijai, ahogy Miss Marple nyomozgatásai esetében sem.
A megoldást, bármennyire ellenkeznénk is, a sablonokban érdemes keresnünk.
Hiába gondoljuk, hogy mindig az eredetiséget keressük, valójában nagyon is szeretjük, ha ugyanazokat a történeteket újra és újra elmesélik nekünk. Lehet szó akár az eredeti ismételt, közös megnézéséről, mint így karácsonykor a Reszkessetek, betörők! esetében. És lehet arról is, hogy a közismert, kedvelt jegyeket veszik alapul, kicsit megkavarják a képet, így az egészből valami újat hoznak létre.
Miért lehet népszerű Miss Marple karaktere? Miért akarhatunk adott esetben róla olvasni úgy is, ha a szerző nem Christie? Mert van valami alapvetően szeretnivaló a környezete által lenézett vagy semmibe vett, ennek ellenére mégis sokra érdemes asszony karakterében. Miss Marple vénkisasszonysága is inkább csak autonóm személyiségéről győz meg minket. Bárhol felbukkanhat, minden szálat képes felgöngyölíteni, magányos teázása, töprengése során pedig olyan összefüggésekre jön rá, amelyekre rohanó mindennapjaink során nem is gondolnánk.
Legyen épp a háttérben, mint Lucy Foley novellájában, esetleg avanzsáljon főszereplővé, mint a Manhattan-sztoriban, mindig ugyanazt látjuk benne. Miss Marple-t alig lehet kiismerni, mégsem érezzük nyugtalanítónak, idegennek a karakterét. Nincs bennünk a kényelmetlen érzés, hogy máris belénk lát, és leleplezi minden bűnünket.
Miss Marple sokkal inkább nyugtatja a szívünket-lelkünket.
Barátságos, nem fél az önkritikától, és elnéző mosollyal veszi tudomásul előítéleteinket, gyengeségeinket. Még ha a második holttestet találják is meg a konyhánkban, nem kell attól tartanunk, hogy barátunk, Miss Marple ránk fog gyanakodni. (Hacsak nem mi vagyunk a gyilkosok.) Nem kell félnünk akkor sem, ha az áldozattal annak előtte mi sem bántunk igazán jól. Miss Marple nem fogja rosszallóan csóválni a fejét, s gyártani ellenünk a bizonyítékokat. Ő valahogy mindig a valódi bizonyítékokat fedezi fel, legyenek azok bármennyire is rejtve.
A történetei azért is lehetnek sokszor nagyon élvezetesek, mert tudjuk, hogy a szerzői kéz gondosan odarakosgatja elénk a jeleket, amelyekből – feltételezzük – mi is kitalálhatnánk a végeredményt. És sokszor rá is hibázunk az elkövetőre, még ha nem is a jelek egyértelműsége alapján. Sokkal inkább azért, mert egy ilyen történetek narratívája szerint aki már az elején is gyanús, az nem követett el semmit. Aki a közepén válik feltételezett elkövetővé, az talán érintett valamilyen szinten, de biztosan nem ő a gyilkosunk. A merénylő inkább mindig az lesz, aki ott van az orrunk előtt, mégsem gyanakszunk rá a legutolsó pillanatig.
Érdekes mindezek mellett, hogy mindazok a nyomok, amikre Miss Marple rábukkan, adott esetben lehetnének egy őrült elme túlpörgésének termékei is.
A posztmodern után, a nyomozós történeteket kifordító regények és filmek során túljutva (Christopher Nolan: Memento, Thomas Pynchon: A 49-es tétel kikiáltása, Witold Gombrowicz: Kozmosz stb.) elképzelhetjük Miss Marple-t is Oedipa Maasként, amint teljesen összezavarodva bolyong elméje falai között. És nem tudja már, melyik összefüggés létezhet valójában, és melyiket találta ki ő.
Miss Marple viszont, mint írtuk is, ennél sokkal megnyugtatóbb teremtés. Bár töpreng és bizonytalankodik sokat, de azért nem kételkedik kutatásai végeredményében, és végül igaza is lesz. Nem ellenünk nyomoz, hanem a szórakoztatásunkra. Nem leleplezi világunk működését, hanem rámutat a forgalmas nagyvárosokban és a legkisebb helyeken egyaránt bujkáló gyilkos indulatra. Persze, valójában eközben sok minden mást is leleplez: emberi kisszerűséget, gyávaságot, szerelemféltést, a bennünk lakozó állatias jelleget. De végül azért is nyugszunk meg, mert úgy érezzük, hogy a nyomozás lezárultával kicsit helyrezökken a világ. Elég csak néhány napig nyughatatlanul gondolkodni, és végül megfejtjük, amit meg kell. Bár élhetnénk így mindannyian.
Kiemelt kép: Joan Hickson Miss Marple-ként a Rejtély az antillákon című krimi megfilmesített változatában. / Forrás: BBC
