Fájdalmas élvezet (volt) a laposelem pólusait a nyelvünkhöz érinteni, csíp, zsibbad, mégis nehéz (volt) lejönni róla. Így vagyok Szvoren Edina novelláival is, a különbség mindössze annyi, hogy ezek a szövegek ipari árammal teszik érzéketlenné a szervezetem.

Már a Pertu című első kötete a kortárs magyar kispróza élvonalába emelte Szvoren Edinát, akit azóta is a novellairodalom egyik legjelentősebb hazai alkotójaként szokás emlegetni. A további három, egyaránt rövid írásokat tartalmazó könyve alapján megítélt teljesítményével kellően magasra helyezte a lécet ahhoz, hogy azt – kritikai szempontból – már csak egy regény méretű rúddal lehessen átvinni.

A szerzőt azonban aligha foglalkoztatta az irodalomtörténet irányából tekintett organikus fejlődés, nagy lélegzetvételű művek helyett maradt a kisprózánál, és ha lehet, még tovább sűrítette és tömörítette írásait: a Mondatok a csodálkozásról című, tavaly megjelent kötetének jelentős részét kettő-hét oldalas – néhányperces – novellák teszik ki. Változást inkább a hangulatban találhatunk: a létezés fullasztó légkörét ezúttal az irónia és a fekete humor oldja.

Szvoren Edina szövegeinek tétje, hogy rádöbbenünk a kapcsolatteremtés hiábavalóságára, vagy továbbra is a másik megértésének illúziójába ringatjuk magunkat.

A megvalósulás és a lehetetlen között lebegtetett történeteiben hiába kerülnek közös térbe a szereplők, nem érhetik el egymást, akár egy álomban, a kinyújtott kezek a semmibe hatolnak. Egy kivétel van csupán: a brutális erőszak segítségével áthidalható a végtelennek tűnő távolság két ember között. A megalázás, abúzus és kiszolgáltatottság feltárja a szereplők közé ékelődött titkot, és véget vet az elhallgatásnak, az erőszak a létezés nyers formájaként korlátlan szabadságot biztosít. Minden más rejtély.

A képen Szvoren Edina Mondatok a csodálkozásról című kötete.

E tekintetben a Mondatok a csodálkozásról a szerző legszelídebb munkája. Brutalitás helyett elsősorban közvetett agresszióval találkozunk, és még ezekben az esetekben is iróniába fordul a fenyegetés. Ennek megfelelően sokkal nagyobb hely marad a titoknak. Az Ohrwurm-jegyezetek összefoglaló cím alatt szereplő 29 rövid írás egy-egy figyelemfelkeltő fordulatból bontja ki a történetet, amely azonban ezen a konkrétumon túl nehezen felfejthető.

A (halottat látott) alcímű írásban az iskolaigazgató-helyettes irodájában talált holttest körül bonyolódik a történet. A szerencsétlen áldozat egy takarító, aki feltehetően rosszul lett, és meghalt, mire a tantestület beért az intézménybe. „Az egyik nappali takarító. Állítólag az alacsony növéséről ismerte föl, meg arról, hogy nedves törlőkendőt szorongat a kezében. A teste – holtteste, mondta – teljes hosszában elfér azon a lehetetlenül rövid igazgatói heverőn. Korábban itt a tanáriban egyszer már szóba került, hogy a takarítók rendszerint alacsony, kis növésű emberek. Miért van ez?”

A halott rendhagyó testmérete jelöli ki a mások számára érzékelhető határait, vagyis a kicsinysége árulkodik a kilétéről. Normális magasság esetén talán örökre rejtély maradt volna, hogy ki az áldozat. A novellában azonban még a halálnál is nagyobb titok rejtőzik: egy Sass nevű kolléga újabb és újabb telefonhívása.

A képen Szvoren Edina a Mondatok a csodálkozásról című kötet szerzője.

A távollévő tanár folyamatosan hívogatja az iskolát, miközben a testület éppen az ő kódjával, „az ő kontójára” használja a másológépet. Miért nem jött be Sass, aki beteget jelentett, és „orrhangzósan beszélt, pedig állítólag a dereka állt be”? Mi köze mindennek a halotthoz? Sosem derül ki, és a rejtély még kínzóbb, ha a novella első mondatából indulunk ki: „Azon a napon, amikor halottat látott, eggyel kevesebben voltak.” Sass volt a hiányzó, de mi van az elhunyttal? Ő ugyan nem a tanári kar tagja, mégis ő az egyetlen, akivel kevesebben lettek.

Az Ohrwurm jelentése: fülbemászó. Ezzel azokra a zárójelbe tett rövid felcímekre utal a szerző, amelyek felvezetik és összefoglalják az írásokat: (olcsó tokban drága hegedű), (függönyökkel érvel), (B. kisasszony háta), (kongatom a tűzhelyet), (puha, ágaskodó horogkereszt). Mint egy dallam, amely befészkeli magát a fejünkbe, és nem szabadulhatunk tőle. Legyen azonban bármilyen ragadós a felütés, a rendkívül sűrített szövegek egyáltalán nem adják könnyen magukat. Miért mászik el a citera? Mitől esnek pánikba a lovak? Mivel űzhető el a család szaga? Elég-e két kéz meg lét láb egy ikerpárnak? És valóban mindenből csak kettő van?

Szvoren Edina novellái olvasása közben természetes reakció a csodálkozás, és ezzel láthatóan a szerző is tisztában van: a kötet címadó írása ironikus reflexióként is érthető.

„Nap mint nap el kell játszanom a csodálkozó ember szerepét, és ez a színlelés egyre nehezebb.” Az elbeszélő szerint ugyanakkor a csodálkozás hiányának nincs köze az „előrelátáshoz, okossághoz, dicsfénnyel övezhető prudenciához. Ez egy fogyatékosság, tudom.” Ha valóban fogyatékosság, akkor ez jelentheti a legfontosabb szövegszervező erőt, azt, ami alapvetően különbözteti meg a narrátort, az (implicit) szerzőt, és végső soron Szvoren Edinát az olvasótól. Aki csodálkozik, az olvas, aki nem, az ír – a csodálkozásról.

Nem ez az egyetlen önmagára utaló gesztus a szövegben.  „Mert mintha két ember lakozna bennük: egy olvasó meg egy lapozó, akiknek az érdekei nem esnek tökéletesen egybe.” A (részegen elolvasott könyvek) tétele a szöveggel való foglalatoskodás módozatait különíti el, e szerint van az elmélyült befogadó, aki időt szán az olvasásra, és valóban el is olvassa, amit az írás kínál, és van, aki egyszerűen átlapozza a könyvet, mennyiségbe fordítva a minőséget.

Nem kell nagyon önérzetesnek lennünk ahhoz, hogy magunkra vegyük a felosztást, és felszólításként értve megpróbáljunk olvasóvá válni, hogy megfelelően viszonyuljunk Szvoren Edina novelláihoz.

Hatékonyságunkat pedig akár próbára is tehetjük – vagy szándékosan teszi próbára a szerző – a (mindenből kettő van) című novellával, amiből címéhez méltón kettő darab szerepel a kötetben. Nyolcvan oldal különbséggel két betűről betűre azonos írás? Nem egészen: egy mondat eltérést találunk a kettő között, ha figyelmesen olvassuk, és ez a differencia kulcsfontosságú, mivel egy  alapvető változásáról tudósít. Amint tehát teljes lényünket felkínálva fordulunk a szöveg felé, és rátalálunk az elmozdulásra, egyben a múló időt is tetten érjük, egy élettörténet részesei leszünk.

Nem fájdalommentes kihívás ugyanakkor felajánlanunk magunkat a novelláknak, hiszen az olvasással azzal ki is szolgáltatjuk magunkat Szvoren Edina egyediségében hátborzongató, titokzatos és vad világának. Mintha áramütéssel sokkolnánk magunkat, a csípéstől pillanatokra eltompulva, de a visszatérő csapások nem eltántorítanak, ellenkezőleg, még intenzívebb élményekre csábítanak.

Ez a játék pedig a kötet második felében található hagyományos(abb) szerkezetű és történetvezetésű novellákat is meghatározza. Akár az apa-fiú viszonyról (Utunk a mólóhoz a viadukton át), akár a szülő haláláról (Csemete), akár a titkokba rejtett élethazugságokról (H. meg a nagyravágyó felesége) olvasunk, be kell lépnünk a szöveg terébe ahhoz, hogy valamiféle megfejtéshez jussunk. Akármire is bukkanunk végül, egy biztos: csodálkozni fogunk.

Még több cikk a témában: