Lutter Imre beszélgetőskönyvének olvasása közben szinte egyfolytában József Attila A hetedik című verse zakatolt a fejemben. Abban a változatban, amelyben harmincvalahány évvel ezelőtt először – nem olvastam, hanem – hallottam: a Hobo Blues Band előadásában, ahogyan felcsendül az együttes második nagylemezén. Természetesen József Attila neve és költészete már akkor sem volt ismeretlen előttem, ám abban, hogy 17–18 évesen hirtelen úgy éreztem, hogy feltétlenül be kell szereznem egy, az összes verseit tartalmazó kötetet, szerepe volt a Hobo-féle interpretációnak.
Bár hipotézisek léteznek ezzel kapcsolatban, valószínűleg nemigen lehetséges eldönteni, hogy az irodalmi műnemek közül melyik a legrégibb. Én leginkább arra tippelnék, hogy egyszerre születtek meg, a barlangokban, a tűz körül, amikor is a kőkori őseink nemcsak felfestették a barlang falára, hanem el is mesélték a társaiknak valós, avagy remélt vadászélményeiket. Ezekben az előadásaikban volt történet, érzelem, személyes és közös élmények, valamint drámaiság egyaránt. A versek megzenésítése pedig azért is hálás dolog, mert mind a költészetben, mind a zenében nagy szerepe van a ritmusnak – ami alatt nem csupán a verslábakat értem (amelyeket nem véletlenül hívnak így, hiszen ezeknek a segítségével „jár táncot” a szöveg), hanem a gondolati ritmusokat is, amelyek legalább annyira fontosak egy-egy vers esetében, mint az iskolai módszerekkel leírható sor- és szótagképletek.
A verseket tehát meg lehet zenésíteni, némelyik egyenesen kínálja magát erre, a dalszövegből azonban még nem lesz magától értetőden vers. A kettő között nagyon nagy különbség van Geszti Péter szerint.
„A dalszövegek szinte mindig csak a zenével élnek – magyarázza Lutter Imrének. – Csak azok állják meg zene nélkül a helyüket, amelyek nagyon jól sikerülnek, de soha nem mondanám rájuk, hogy költészet.” Azt azonban, hogy mit felelt Parti Nagy Lajos akkor, amikor Geszti Péter arról faggatta, hogy szerinte mi a különbség a szövegírás és a költészet között, itt és most nem árulom el. A válasz elolvasható a Ha szeretsz… című beszélgetőskönyvben.
Lutter Imrének régóta ismert a versek iránti vonzódása: nem csupán mond, hanem ír is verseket, mint ahogy megannyi más megnyilvánulásában is rendre hitet tesz a költészet szeretete és fontossága mellett. Most megjelent kötete minden lapjáról is ugyanez az elkötelezettség köszön vissza. A könyv Lutternek az ismert emberekkel, hírességekkel, a közéletben gyakran látott és hallott személyekkel folytatott televíziós beszélgetéseinek szerkesztett változatait tartalmazza.
A megszólalók között – hogy a teljesség igénye nélkül csak néhányat említsek – akad színész, énekes, zenész, humorista, műsorvezető, újságíró, de politikai elemző, lemezlovas és műrepülő is.
Leginkább az a közös bennük, valamint Lutter Imrében, hogy mindegyikük életében fontos szerepet játszik (esetleg életük egy pontján vagy szakaszában különösen lényeges szerepet töltött be) vagy egy bizonyos vers, vagy maga a költészet és az irodalom általában, és erről szívesen és megkapó őszinteséggel mesélnek Lutternek, valamint rajta keresztül a versszerető közönségnek. Meg azoknak is, akiknek nem biztos, hogy van kedvenc versük vagy költőjük (noha e szép kiállítású könyvet lapozgatva ezt nehéz elképzelni), de szívesen olvasnak érdekes, időnként szórakoztató, időnként elgondolkodtató, vagy éppenséggel szomorú, ugyanakkor bensőséges és igaz történeteket.
Olyanokat, amelyek akár közvetlenül, akár áttételesen, de kapcsolatban állnak az irodalommal, azon belül is a költészettel, és annak a mindennapokban tetten érhető, a hétköznapok rohanásában időnként talán csak búvópatakként fölbukkanó, ám valamilyen formában akkor is érzékelhető fontosságával. Huszonöt személyiség vall a versek szeretetéről e könyv lapjain, huszonöt különböző életúttal, amelyek akár keresztezhetik is egymást, többnyire azonban egymással párhuzamosan futnak, hogy aztán a költészet, a versek adta végtelenség megélésében és átélésében találkozzanak.
„Meg kell érni, fel kell nőni, és eleget kell tapasztalni ahhoz, hogy szép lassan megsejtsd, hogy ezek az emberek (…) pontosan ugyanolyanok voltak, ugyanazokkal a hétköznapi problémákkal, gondokkal küzdöttek, mint te, az olvasójuk” – vallja Kovács András Péter a költőkről. Ami azt is jelentheti, hogy a költészet korántsem valamiféle földtől elrugaszkodott, elvont dolog, hanem nagyon is a valóságról, azon belül is rólunk, emberekről, a mi érzéseinkről, a mi életünkről, velük együtt pedig nemritkán a kétségeinkről és a kudarcainkról szól.
„Az élet néha fanyar – véli Falusi Mariann. – Gondolj csak bele, hány gyönyörű verstől lenne megfosztva a magyar líra, ha a költők szerelmét viszonozták volna!” Juhász Anna szerint „az irodalom körülvesz és összekapcsol minket. Az az erő, amely képes megmutatni egy kort. Főként azt, amelyikben élünk, de ugyanígy megismerhetjük általa a múltunkat és lépkedhetünk a jövő felé”. Törőcsik Franciska pedig úgy érzi, nagyon jó szembesülni azzal, hogy a költészet, a versmondás, és a színház révén a nézők kapnak valamiféle érzelmi töltetet.
A beszélgetések egy, a megszólított számára kedves és/vagy fontos verssel kezdődnek, és Lutter Imrének a beszélgetőpartnernek címzett versajánlásával érnek véget.
A kérdések és a válaszok közben pedig életrajzi betoldásokat olvashatunk az érintett személyről, illetve kedvenc versének költőjéről. Ugyanakkor nem csupán a költészetről és az irodalomról folynak a diskurzusok, számos személyes történet is elhangzik, amelyek nyomán Lutter Imre még közelebb hozza az olvasóhoz a meginterjúvolt hírességet, de az általa kiválasztott verset és annak költőjét is.
Megtudhatjuk például, hogy Beregi Péter – aki saját bevallása szerint egyenesen a versek miatt állt színésznek – a születésnapi köszöntések mellé boldog hétköznapokat is szokott kívánni (elvégre azokból van több), hogy Bagi Ivánnak volt olyan időszak az életében, amit hajléktalanként az utcán töltött, vagy hogy Gubás Gabinál rendszeresen megpenészedik a kenyér, mert nem tud, nem szeret ilyesmit venni. De fontosak és érdekesek az adott költőhöz kötődő életrajzi adalékok is: mint például amikor Jakupcsek Gabriella – túl azon, hogy neki egy-egy fellépés után kell egy óra „tökörészés”, mire át tud vedleni civillé–, azt is elmeséli, hogy mit írt Füst Milán azt követően, hogy Kosztolányi halála után beállt a kordon mögött állók közé, hogy megnézze azt a könyvtárat, amelyet a Logodi utcában halmozott fel a költő.
Ezek az apró, de fontos részletek tovább árnyalják és gazdagítják a vers, illetve annak írója és olvasója közötti kapcsolatot.
A kötet végére érve mintha ráéreztem volna, hogy miért is zakatoltak közben a fejemben József Attila sorai a Hobo Blues Band előadásában: ha egy verset nem is föltétlenül heten költenek, attól még igaz rá, hogy mind szerzője, mind tolmácsolója, mind befogadója hozzátesz és formál valamit annak mondandóján, üzenetén. Lutter Imre beszélgetőskönyve arról szól, hogy a személyes versélmények, mennyi varázslatnak tűnő, ugyanakkor nagyon is valóságos, hiteles érzést, érzékelni valót és érzetet hoznak a mindennapjainkba.
Kiemelt kép: Athenaeum Kiadó, Facebook
