Őt tartják a világ egyik legtöbbet meztelenkedő topmodelljének. Azzal vált szexszimbólummá, hogy félmeztelenül táncolt egy videófelvételen, ami később nagy botrányt keltett. Emily Ratajkowski nem véletlenül adta a könyve címének azt, hogy A testem, hiszen ennek a gyönyörű testnek köszönheti a magazincímlapokat, a világmárkák szerződéseit, a sok millió követőt az Instagramon. Átlagos nőként joggal kérdezhetjük, vajon miféle közösséget érezhetnénk vele. Ha azonban elolvassuk a könyvét, kiderül, hogy több a közös bennünk, mint hinnénk.
Ha valamire büszke vagyok anyaként, akkor arra, hogy a lányomnak megtanítottam két alapvető dolgot. Az egyik, hogy soha ne függjön senkitől, mindig legyen saját munkája, pénze, bankszámlája, hitelkártyája, mobiltelefonja, e-mail címe, miegyebe, amelyek nélkül egy nő egykettőre kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet. A másik pedig, hogy legyen tisztában a saját értékével. Tartsa magát olyan értékes nőnek, aki nem pazarolja el magát méltatlan kapcsolatokban, hozzá nem méltó férfiakra, és akihez kizárólag az nyúlhat hozzá, akinek ő erre engedélyt ad.
Ebből a két, kőtáblába vésendő tudnivalóból az elsőre nyilvánvalóan Emily-t is megtanította az édesanyja. A lány tizennégy éves korától maga keresi a kenyerét modellként, még az egyetemet is abbahagyta, amikor úgy ítélte meg, a szépségéből jobban meg fog tudni élni, mintha pedagógus szülei nyomdokába lépne.
És ez így is történt, ma szakmája legismertebb és legjobban fizetett képviselői közé tartozik.
A másik lecke elsajátításával azonban Emily láthatólag adós maradt. Futkározott a hátamon a hideg, miközben arról olvastam, milyen durva kalandokban volt része középiskolás korában, és közben nem tudtam szabadulni a kérdéstől: hol voltak mindeközben a szülei?
A két középosztálybeli értelmiségi? Hol voltak, miközben a tizennégy éves lányuk drogos bulikba járt, miközben tizenöt évesen megerőszakolta egy „tök gáz arc” fiú, miközben tizenhat évesen, ahogyan írja, „rendszeres, valamint védekezés nélküli szexuális életet éltem egy idősebb sráccal, aki egyszer sem juttatott el az orgazmusig”? Miért hagyták magára, miért engedték el a kezét, miközben annyira szerették, hogy az édesanyja kijelentette, ha Emily-vel, az egyetlen gyerekükkel valami történne, azt ők, a szülők nem élnék túl?
Nem könnyű feladat együttérezni egy olyan nővel, aki sokkal szebb, fiatalabb és gazdagabb, mint én.
Ratajkowski azonban olyan lendületesen, őszintén és jó stílusban ír, hogy visz magával a szöveg, és ez a feladat így egyre könnyebbé válik. Ahogy haladtam előre, megértettem, a teste szinte kényszeres mutogatása, lehetőleg minél kevesebb ruhában, azt a célt szolgálja, hogy visszajelzést kapjon róla: igen, ő szép, irigylésre méltó és szerethető.
„A szépség számomra egy módja annak, hogy különleges legyek. Amikor különleges voltam, akkor éreztem leginkább a szüleim szeretetét” – írja. Ez pedig újra közel hozza őt mindazokhoz, akik hozzá hasonlóan azt élték át gyerekként, hogy a szüleik nem szerették őket feltétel nélkül. Akik folyamatos késztetést éreznek rá, hogy bizonyítsanak az anyjuknak, az apjuknak, vagy mindkettőnek.
Emellett számtalan olyan élményt idéz fel, amely mindannyiunk számára ismerős lehet. Valószínűleg nincs nő, aki ne élte volna át, hogy idegen férfiak tapogatják a testét, ő pedig lefagy,
képtelen tiltakozni, és még ő szégyelli magát. Hogy a nőgyógyásznál kívülről nézi magát és a testét, és akkor is legszívesebben kirántaná magából a műszert, ha nem érte nemi erőszak, és tudja, hogy a vizsgálat az ő egészségét szolgálja. „Nem bízom azokban a hatalmi pozíciókkal rendelkezőkben, akik – gyakran az én legjobb érdekeim szem előtt tartása vagy a beleegyezésem nélkül – olyan érzést keltenek bennem, hogy a testem nem az enyém”. Hány nő közös élménye ez?
A testem egy érzékeny nő beszámolója arról, hogyan ébred rá, hogy a rendszer, amelynek részévé és haszonélvezőjévé vált, mennyire korrupt és romlott. Hogyan csodálkozik rá, mibe keveredett, és bár érzi a feszültséget, menekülni mégsem tud. Őszinte vallomás arról, hogy a szépség is stigma.
