A történelem nem sok olyan tudóst ismer, aki egyfajta hírességként a tudományos elit mellett a laikusok körében is hatalmas rajongótáborra, de mindenképp óriási ismertségre tett szert. Ilyen volt Newton, Einstein és Stephen Hawking is.
Utóbbinak voltaképp az egész élete hozzájárult ahhoz, hogy neve ne csupán tudományos körökben váljék igazodási ponttá. Kezdve azzal, hogy épp Galilei halálának 300. évfordulóján, 1942. január 8-án született, folytatva azzal, hogy önmaga is egyfajta tudományos csoda volt, amennyiben 21 évesen azt jósolták neki, örülhet, ha 10 évet még megél a kezdődő izomsorvadással járó betegsége, az amiotrófiás laterálszklerózisa (ALS) miatt; ehhez képest 76 évesen, 2018-ban hunyt el, és folyamatosan romló állapota sem gátolta meg a tudományos sikerek bezsebelésében.
De a mainstream falait mégis akkor törte végképp át, amikor 1988-ban megjelent Az idő rövid története című műve, amely mindenféle előképzettség nélkül is közérthetően vezette végig az olvasót az úton, amely az emberiség és az idő kapcsolatát mutatta be. Hawking elméleti fizikusként rengeteget tett például a fekete lyukak működésének megértéséért, ám legalább ekkora jelentősége van írói munkásságának: immár nem csupán egy szűk réteg ismerhette meg a legújabb, legfontosabb tudományos gondolatokat. Könyve példátlan sikernek számított, több mint 30 millió példányt adtak el belőle, és több mint 40 nyelvre fordították le.
Nemrégiben jelent meg magyarul Hawking utolsó könyve, amely a Rövid válaszok a nagy kérdésekre címet viseli.
Létezik-e isten? Hogyan kezdődött a világ? Megjósolhatjuk-e a jövőt? Mi van a fekete lyuk belsejében? Van-e másutt is intelligens élet az univerzumban? Túlszárnyal-e bennünket a mesterséges intelligencia? Hogyan alakítjuk a jövőt? Fennmarad-e az emberiség a Földön? Gyarmatosítjuk-e a világűrt? Lehetséges-e az időutazás?
A válaszokon Hawking a haláláig dolgozott, ám személyes archívuma alapján a kötetet kiadója, családja és a Stephen Hawking Hagyaték együttesen fejezte be. Ez azonban nem változtat a lényegen: a mű minden oldaláról visszaköszön Hawking sziporkázó szelleme, főképp az a kivételes képessége, hogy a legbonyolultabb témákról is úgy fogalmazzon, hogy azt bárki megértse. Jó, nem mondom, hogy nem szükséges olykor kétszer-háromszor elolvasni egy-egy bekezdést, példának okáért, amikor a Nagy Bummot követő inflációról értekezik, és épp azt magyarázza, hogy a kvantumfluktuációk a határozatlansági reláció miatt léptek fel…
Ám ez nem is az a könyv, amit lóhalálában végigolvas az ember. Emészteni kell, gondolkodni rajta, igyekezni felfogni, de mindenképpen megéri a fáradtságot. A szerző roppant szórakoztatóan és szemléletesen ecseteli, milyen problémákkal szembesül fajunk, például az időutazásra készülődve.
Mint írja, fontos kutatásnak tartja e tárgykört, de ügyelnünk kell arra, hogy emiatt ne tekintsenek minket dilisnek. Ha valaki pályázatot nyújtana be az időutazás kutatásának támogatására, azonnal elutasítanák, ugyanis egyetlen kormány sem engedheti meg magának, hogy ilyesmire költse a közpénzt. Ehelyett az javasolja: „A pályázatok benyújtásánál olyan bonyolult szakkifejezéseket kell használnunk, mint a zárt időszerű görbék kutatása, ami valójában az időutazás burkolt neve”.
Hawking utolsó kötete olvasásakor nem csupán egy lángelme agyának működésére csodálkozhatunk rá, hanem beleláthatunk optimista, filantróp, életigenlő egyéniségébe is. Azt mondják, a kozmológia alázatra nevel. Hawkingtól nem csak tudományos tényeket tanulhatunk, hanem azt is, hogyan viszonyuljunk sérülékeny otthonunkhoz, a Földhöz, az emberiséghez, valamint ha igazán nagy szavakat akarunk használni, magához az élethez.
Kiemelt kép forrása: Santi Visalli, Getty Images
