Thomas Müller egy-nullás angol vezetésnél égbekiáltó ziccert hagyott ki, ami alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy a németek jóval korábban elindultak haza az idei Eb-ről, mint ahogyan azt előzetesen tervezték. Egy ilyen szituáció után egy átlagember hajlamos volna hetekig gyötrődni, önostorozni, ágyában álmatlanul forgolódni, de ha elolvastuk Müller könyvét, amely az Így lettem profi focista alcímet viseli, megnyugodhatunk: hamarosan túl fogja tenni magát a kudarcon. 
Müller nem szupersztár, nem egy Messi vagy C. Ronaldo, de még nem is egy Ibrahimovic, ellenben – a nevezettekkel ellentétben – világbajnok, vb-3., tízszeres német bajnok, kétszeres Bajnokok Ligája-győztes, neve a Bayern München történetéről szóló könyvekben az aranybetűs részeknél tűnik majd fel. Ám ha a gyermekünk nem éppen elvakult drukkere a bajor együttesnek, aligha rángatja majd anya szoknyáját a borítót látva, hogy vegyük meg neki ezt a 3990 forintos könyvet. 

De azért vegyük meg neki! 
És az sem baj, ha mi is elolvassuk.

A cím tudniillik csalóka. Nemcsak az derül ki belőle, hogy a bajor kisvárosból, Pählból indulva, a helyi csapatban futballozva, a szamárlétrát végigjárva hogyan érte el, hogy a család kedvenc klubja, az imádott Bayern felfigyeljen rá és szerződtesse, ott aztán kivárja a sorát, és profi szerződéshez jutva a gárda első csapatába betegye a holland Louis van Gaal, hanem van ennél talán egy sokkal lényegesebb tanulsága is a kötetének: hogyan őrizzük meg a megannyi siker, öröm és millió meg millió rajongó között, hogy ugyanaz a szerény, (vidéki, bajor) srác maradjon belőlünk, aki kis kölökként elindult a csillagok felé vezető úton. Néhány évtizeddel ezelőtt még Mick Jagger és Elvis Presley megjelenését övezték repkedő női bugyogók, manapság a labdarúgás legnagyobb sztárjait érik efféle kiváltságok. Ez az elképesztő istenítés sokakat megrészegített, de ha kézbe vették volna Müller egy délután alatt kiolvasható könyvét, amely rövid mondataival az alsó osztályosoknak is befogadható, – nincsenek benne fölösleges statisztikák, nem merül el a részletekben, – akkor segíthetett volna nekik normális embernek, vagy még inkább: EMBERNEK maradni. 

Talán még az isteni Maradonának is. Aki amúgy egy etűd erejéig feltűnik a könyvben: Müller felidézi, hogy amikor a 2010-es világbajnokságon négy-nullával kiejtették a DunDiego irányította argentinokat, akkor ő és a dél-amerikai szövetségi kapitány vett részt a meccset követő sajtótájékoztatón, ám Maradona ferde szemmel nézett rá, mit keres itt ez az idegen?! Müller érezte a zavart, felállt és anélkül, hogy zokon vette volna a dolgot, eloldalgott. Maradona nem ismerte fel az ellenfél első góljának szerzőjét…
Müller, miután kronologikusan, mindenféle blikkfangot nélkülözve végigvezetett bennünket pályafutása elején, egészen a 2014-es vb-diadalig, a könyv végén összegzi a tapasztalatait, hogy mi mindenre figyeljen egy kissrác, aki szeretne profivá válni. Itt jegyzi meg többek között azt is: tiszteld az ellenfelet! Fölhozza, hogy amikor Brazíliában történelmi diadalt arattak a brazilok ellen (7-1 a vb-elődöntőben), odamentek a földbe tiport játékosokhoz, felsegítették őket, és azt mondták nekik: „Nagyszerű focisták vagytok, és remek házigazdák!”

Lehet, hogy Müller nem a sportága legeslegnagyobb alakja, de hogy kiváló ember, s így tökéletes példakép, afelől a 180. oldal végére nem maradnak kétségeink.