Beck Zoltán ajánlója Rachel Cusk Körvonal című könyvéhez

Megnéztem egy majd félórás interjút az írónővel az egyik videómegosztón. Ilyennek képzeltem, tényleg pont ilyennek. Tudtam, hogy vékony nő, középkorú, tudtam, hogy van benne valami zavarodottság, vagy inkább az a vágy, hogy meglehetősen pontosan fogalmazzon, ezért a mondatokba belekap, elharapja, szinte csapong. Pontatlannak tűnhet a pontossága. Hiszen ezt a nőt én ismerem: láttam fürödni a tengerben, szíjas testű nő, aki nem azért visel egyberészes fürdőruhát, mert szégyellnie kellene az alakját. Láttam, ahogyan az írószeminárium után más írókkal beszélget egy étteremben, láttam a családi fotón, a gyerekeivel és a (volt) férjével, ahol a megfelelésvágyból adódó disszonanciát nem lehetett nem észrevenni rajta. Láttam a kimért intellektualizmusa mögé rejtőző nőt, kétségbeesését és kívülmaradását, a gondos, tehát hallgatni tudó megfigyelőt.
Micsoda badarság ez? Hiszen csak egy könyvet – illetve egy trilógia első darabját olvastam: titkos anyagot, megjelenés előtti pdf-példányt, amit a kiadótól kaptam, talán tesztelésre: engem tesztelnek, mint olvasót, vagy a könyvet? Ha tetszik, siker lesz-e a könyv, vagy éppenséggel nem lesz siker, ha tetszik: mert ki tudja, ki vagyok én olvasóként: lehet, hogy átlagos, a jól bemérhető közép, vagy éppen deviáns, és ha tetszik, talán bukik is a könyv?

A könyv beszippantott, ezt mondhatom, pedig utálok képernyőn olvasni, még ha gyakran, túl gyakran kényszerülök is erre. Úgy is mondhatnám, higgyétek el, nem akartam olvasni, épp csak letölteni, aztán az első oldalba belenéztem, még meg is cöccögtem kicsit, hogy nem túl részletező-e a leírás a repülőút szokásos stewardess-bemutatójáról, aztán a harmadik oldalon már esélyem sem volt abbahagyni. A 104. oldalnál szólt Epi, hogy segítenék-e pakolni kicsit a házban, én meg azt mondtam rá, hogy „mindjárt, persze, egy pillanat”, aztán most már besötétedett, én meg itt ülök: a könyvvel végeztem, és meg kell írnom, milyennek találtam. Ilyennek, letehetetlennek, egylevegősnek.


Pedig, esküszöm, nincsen benne semmi, ami szenzációt keltene: emberek, akik beszélgetnek más emberekkel, értelmezik saját elbeszéléseiket magukról és másokról. A könyv tehát tele van történetmondóval, olvasóval, értelmezővel, vagy ahogy az egyik írónő fogalmaz, „egymást becserkésző” emberekkel, olyannal, mondjuk, akinek házasélete „kezdettől teljes katasztrófa volt”, vagy olyannal, aki bizonyos feltételek mellett „szívesen kihasznál másokat”, meg olyannal, aki …

A sztori Görögországban, Athénban játszódik: de ne képzeld el most a napsütötte Toszkána, meg a levendulás Provance, meg a fűszeres Sevilla, vagy mittudomén típusú giccseket. Ide érkezik meg az írónő, hogy egy kreatívírás-kurzus egyik tanára legyen. Marad egy hétig, aztán érkezik a helyére egy másik. Idegenségéből és magányából adódóan, és ennek nem ellentmondva kollégák, tanítványok, és régi-új ismerősök között forogva rengeteg történettel találkozik, és ezek miatt kénytelen a magáéval is másként foglalkozni. Így alakulnak tehát a történetek, amelyek az őszinteségről, az emberi élet, főként a családi élet sokféleségéről, vágyakról és érzelmekről, frusztrációinkról beszélnek. A tenger közel, de azért nem éppen ott, mégis, ezeken a hullámokon hánykódik a jacht, motorcsónak, hajótörés utáni deszkák, és ebbe kapaszkodnak a szereplőink: csupa elvált, mondjuk negyvenen túli felnőtt. (Ez alól azért a hatodik fejezet meg a kilencedik, az osztálytermi órák kivételek. Bár mégsem, hiszen nincs történet, amely kívül tudna esni a mesélőjén. És az olvasóján sem, hiszen ha az ember egy kutyával él, már nem tud érintetlen maradni a kutyatörténetektől.) Szóval felnőttekről szól, akik már révbe értek (hogy maradjak a blőd allegóriánál), de valahogy ez mégsem siker a számukra. Talán azért, mert nem tudtak mit kezdeni a kikötőben, a szárazföldön, sok hétköznapi Odüsszeusz, aki nem találja a helyét, ha éppen a hely-telenség nincsen: „úgy tekintettünk mindenre, az emberekre is, a helyekre is, ahogy a hajón utazók bámulják a fedélzetről a mellettük elsuhanó szárazföldet”. Így aztán intim, személyes, privát családi világok nyílnak meg, amelyeket nők és férfiak, mégis inkább jobbára nők mesélnek, folytatnak különös, inkább magukat megérteni vagy épp elleplezni akaró párbeszédeket, vagy dehogy, inkább monológokat. Az emberi egzisztencia forog téten, hogy létezünk-e egyáltalán, és hogy akarunk-e létezni egyáltalán? Meg a történet, az irodalom egzisztenciája van téten: amely, az is lehet, hogy lehetséges körvonala csupán az embernek? Vagy mégis úgy volna jó, amint azt a narrátor fogalmazza meg, mielőtt átadná az újnak a helyet: „úgy éreztem, valahogy láthatatlanná váltunk”?