Beck Zoltán ajánlója Pető Péter #halálka című regényéhez


Hogy ilyen-e az élet? Az idézetre, erre a regényben szereplő, ám a szituációból kiragadott, és ily módon esszenciálisnak tetsző mondatra kérdezek rá.

Mert a #halálka az emberi életről szól: azokról az életekről, amelyek velünk vagy körülöttünk zajlanak.

Ezeket az életeket persze emberek élik, és ezeknek az embereknek van nevük, tehát nevekkel felcímkézett életekről van szó, egyediségük abban áll, hogy fel vannak címkézve. Éppen úgy, mint a regényben az újszülöttek a szülőszobán, Gábor és Patrik, akiket éppenséggel el lehet cserélni annyival, hogy a rájuk erősített bilétát egyikükről a másikukra rakják, vagy éppenséggel vissza. Kertész Imre azt írja, hogy „Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig.”

Pető Péter regényének szereplői abban az én-élményben vergődnek, ahol azonosságuk folytonosan felismerhetetlen a maguk számára, persze, nem filozofikusan, hanem történetbe, szituációba ágyazottan ragadja ezt meg a szöveg.


Mert történetmesélés folyik, sztorik, anekdoták, visszaemlékezések, sokféle narráció van jelen egyszerre. Azt a montázst, amelyet etalonként a mozizás jelenetében meg is mutat a történet (Tarantino filmjeire gondolok), voltaképpen regénytechnikaként is érthetjük: időben és térben eltolt elbeszélés folyik. És, persze, ehhez valami krimi-élmény is kapcsolódik, egyébként azt hiszem, éppen Gáborról mondják – majd visszatérek arra, ki is az a Gábor –, hogy Colombónál is jobb megfigyelő, ahogyan a kocsmapultnál ülve rögzíti a történéseket. Szóval az olvasónak van egyfajta feladvány- vagy rejtély-élménye is, dolga kideríteni a szerteágazó szereplői hálózat összefüggéseit: ki-kinek-kije, például, vagy azt, hogy ki-kinek-kiről.
A regénynek világosan két főhőse van, a szerkezet is rájuk támaszkodik, és a történetek is bennük érnek össze, amiként a hálózatok centrumát is ők adják. Mint a matematikában, vagy a régi kertvárosban, ahol lakunk, hogy személyeset keverjek ide: van a Honvéd tér meg a Templom tér, és a két középpont köré szerveződnek az utcák, sugarasan és koncentrikusan. Erre mondják a pécsi taxisok, hogy majd segítsek, ha a kertvárosba beérnek, mert ott csak az ismeri ki magát, aki ott lakik. Pető regényében így lehet kissé eltévedni, ha az olvasó nem figyel.

Két főhős van tehát, Patrik és Gábor, két jóbarát, egyidősek, egyszerre születtek, egyszerre éltek és egyszerre haltak meg. Ennél többet aligha mondhatok, ha kedvet akarok csinálni a könyv olvasásához, szóval eszemben sincs többet mondani ennél a cselekményről.


Viszont a szerkezetről még egy keveset: maga a regényszöveg tagolásában ehhez a párhuzamos meséléshez ragaszkodik, és mivel az életek végétől haladunk, visszaszámlálás folyik formálisan. A fejezetek 12-től 1-ig tartanak, és az eligazodást (melyikőjük sorstörténetében vagyunk) az segíti, hogy arab ill. római számmal jelölődnek a fejezetek. A visszaszámlálás ismerős lehet, ilyen regénye van például Chuck Palahniuknak, a kortárs amerikai próza egyik legnagyobbjának. Nem mellesleg, a nyilvánosság lényeges ott is, itt is.
A #halálka írásjátékának sajátja, hogy a fejezetek elé „Azt írták az újságok” egységek kerültek, amelyek létező és nem-létező újságcikkeket idéznek, és ez a regénytér szempontjából fontos: részben azért, mert a regény fikciós valóságát egy konstruált referenciális valósághoz húzza, részben azért, mert az ideológiai keretet (olykor talán didaktikusan) meghatározza,  részben pedig azért, mert az oknyomozó újságíró (aki a történeteknek inkább rögzítője, mint narrátora) valóságát ott is megtartja, ahol az nincs feltétlenül más módon jelen. Ez persze össze is ér a regény vége felé, ahol az interjú-hang felerősödik, a magánbeszédek egyre inkább diktafonból szólnak, végül az újságíró belső monológjáig jutunk, aki – ha addig nem értettük volna – elvarrja a szálakat.