Azzal, hogy Grecsó Krisztián Magamról többet című verskötete Libri-díjas lett, közönségdíjas ráadásul, két dolog egészen bizonyossá vált. Részben az, hogy létezik író, aki mint nyilvános figura szerethető, megszólítható, másrészt pedig az, hogy a költészet nem veszik el ebben a történetekre éhes világban, Babiczky Tiborral szólva a költészet van.
És ha egy verskötet ekkora figyelmet kap, akkor az számunkra azért is különösen fontos, mert ennek kapcsán számos más, nagyszerű verseskönyvvel, költői munkával foglalkozhatunk. A Libri-díj történetében persze évről évre vannak a shortlist-ben kiváló kötetek, elég, ha Térey János, Tolnai Ottó, Závada Péter vagy Peer Krisztián utóbbi időben megjelent munkáira gondolunk. Akárhogy is, azzal, hogy verskötet vitte a díjat, itt a lehetőség, a nyitott pálya, hogy néhány friss megjelenésről írjak, két izgalmas könyvről, amelyek vékonykák bár, mégis kiolvashatatlanok.
A két könyvet első látásra annyi köti össze, hogy nagyon direkt módon állnak benne az irodalmi hagyományban – az egyik talán a mesék, mítoszok világából, a másik Szapphó szelleméből formálódik. Nagy Márta Júlia urbánus versei abból a játékból indulnak, hogy a tapasztalati világ amolyan kisreál élményei, benyomásai metaforikusan értődnek, mondjuk az, hogy „Hazafelé menet klaffogott a félszámmal nagyobb cipő a lábamon”, vagy a „tízemeletesek korall és okker oszlopai”, vagy a fakuló íriszek, a sínpár a rendező pályaudvaron, a firkált házfal, vagy az „arkangyalról elnevezett” út.
Szóval nem úgy épül a versek képi struktúrája, hogy van a valóságelem, és ahhoz rendelődik képi elem, hanem úgy, hogy eleve kivonódik a szövegbe kerüléssel a referenciális elem, mert a szövegvalóság dolgozik – a klaffogó cipő tehát nem egyszerűen egy szövegindító élmény rögzítése, amely a Hamupipőke-sztorihoz vezet, hanem a hamupipőkeség-ből következik, amely mint irodalmi esemény engedi észrevenni a cipő „klaffogását” a bitumenen.
Egy verseskönyv számomra akkor válik erőssé, ha úgy kap el egy sor, hogy arról azt érzem: soha nem ereszt el. És ebben a kötetben jónéhány ilyen, nagyon pontos sor van. A kedvencem: „A szomszédban egy lány mossa kézzel / a szennyes ruhámat.”
Babiczky Tibor Szapphó-kötete egyfajta irodalmi tapasztalat rögzítése. Elsőként úgy futottam neki, ahogy naiv olvasóként szokás: fellapoztam az első verset, aztán arrébb ugrottam, még egy szöveg, aztán a harmadik. És nem találtam sehogyse fogást a szövegeken. Mintha elfordult volna tőlem az, akit folyton szólongatok, kérdeztem, megneveztem, rászóltam, figyeltem – de nem válaszolt.
Az Utószóhoz lapoztam néhány nappal később, mert nem akartam cserben hagyni a könyvet, ami voltaképpen azt jelenti, hogy nem akartam csalódni magamban, és rájöttem, hogy
ugyanazzal a furcsa izgalommal viszonyulok ehhez a könyvhöz, mint Babiczky a maga nyersanyagához, a kétnyelvű Szapphó-kötethez, ahogy írja: „Azzal a lassan formálódó érzéssel érkeztem haza, hogy dolgom van vele.”
Ebből az utószóból indulva már oda lehet érni a vers beszélőjéhez, ahhoz az összejátszáshoz, amely kidolgozza a lírai én sokféle figuráját, tónusokat és sorsokat, a nemiség kérdéseit, az androgün játékot, és hallani – mintha a költő (a jelenkoré) tengeri kagylót tartana a fülemhez – Szapphó szavát.
