Nem vagyok az oknyomozó újságírás elkötelezett rajongója. Ami így, persze, nem igaz, mert az oknyomozó újságírást különösen fontosnak tartom, pláne egy olyan országban, amilyen a miénk – hogy az igazság minimumához is olyan mélyre kell ásni, hogy alig áll neki egyáltalán valaki, és ha bele is áll, nincs hová dobálni a földet. Mégis valami bizonytalansággal, talán bizalmatlansággal vettem a kezembe Földes András könyvét. Részben azért, mert a riportkönyvek, dokumentarista akaratok oly sokszor populárisak, sztereotipak és felszínesek, hogy nem esik jól beléjük dőlni, még ha nagyszerű emberi bátorságot, kalandokat is tartalmaznak; részben meg azért, mert a nyelvi-stiláris megformálástól tartottam. Attól, hogy a zsurnaliszta megszólalása, ami mondjuk egy hosszabb cikkben-riportban legfeljebb néha zavar, egy egész könyvet biztosan nem tart meg.

Egyikben sem volt igazam. Földes András könyve nagyszerű könyv, ebből kellene felolvasni a televíziós híradókban, ebből kellene példázatokat gyűjteni hon- és népismeret órákon, etikán, ebből készülhetnének a diákok ofő-órára, erről vitázhatnának nők és férfiak kávéházak teraszán, és ezt kellene olvasniuk a jogalkotóknak. És most, hogy jól értsük egymást: nem pártpolitikai platformról beszélek, az engem nem érdekel. Az emberségről beszélek, a szolidaritásról, arról, amit évszázadok óta emberi nemességnek gondolunk, mi, akik itt, a világnak ezen a részén, Európában élünk. Ez a mi morális-kulturális hagyományunk: a gyengét és elesettet segítjük, étellel kínáljuk az éhezőt, hajlékkal a hajléktalant, gyámolítunk, törődünk, odafordulunk. Nagyszerű szavaink vannak erre, és kezdjük elfelejteni mindegyiket.

A könyvben az egyik történet – az egyik valós esemény leírása – egy szír családról szól. A tizenkét éves kislányt számos lövés érte a menekülés során, s most (a leírás mostjában) a török határon lakik egy szobában nagyapjával és édesanyjával, ha jól emlékszem. A lebénult lány és a család megrázó történetét a nagyapa meséli az újságírónak, ott, abban a szobában. A kislány műtétjére később sikerül pénzt, orvost, szervezeti támogatást gründolni, ám a magyar állam nem ad engedélyt arra, hogy a kislány beutazhasson az országba – azért, hogy megműtsék, s esélyt kapjon arra, hogy végtagjait újra használni tudja. Mérhetetlen düh uralkodott el rajtam: ettől a kislánytól kell-e megóvnunk ezt a hazát, Európát, a kereszténységet? Vagy éppen a neki nyújtott segítő gesztusunk volna az, ami éppenséggel megtartja mindezt? Magunktól kell félteni azt, amit olyannyira féltünk másoktól.

Egy másik riport is mélyen bennem maradt: Zahá története. ISIS-katonák erőszakolták meg őt, és sok száz nőtársát. S ő nem csupán az érőszaktétellel, hanem annak titkával is együtt kellett, hogy éljen. Nem oldódhat fel a fájdalma az elmesélésben sem, mások bűne válik az ő bűnévé, ő az áldozat, aki csak bűnös lehet.

Olvassátok, mondjuk úgy, ahogyan én – hogy egyszer az elejétől a végéig, aztán egy-egy fejezetet csak úgy, visszalapozva, gondolkodva arról, miként ismerem fel a történetekben saját arcomat. Hogyan válaszolnék a feltett, abszurdnak tetsző, mégis tapinthatóan aktuális és valóságos kérdésekre: mit tennék én a történetek szereplőinek helyében, és mit teszek én, itt, Magyarországon?