Óvatoskodtam. Részint azért, mert dilemma van, amit más könyv (ill. szerző) kapcsán már megfogalmaztam: ismerem Háy Jánost, van köztünk emberi viszony. És világos, hogy én csak ennek mentén tudok megszólalni – nem csinálhatok úgy, hogy nem ismerem, amikor ismerem, nem csinálhatok úgy, hogy nem szeretem, amikor pedig szeretem.

Ez pedig azzal a kockázattal jár, hogy amit írok, nem komolyan vehető: „ismeri, szereti, haverja, barátja, érdeke, még jó, hogy szerinte jó, vagy ha nem jó, akkor is azt írja, hogy jó. és tudod miért? mert ismeri, szereti, haverja, barátja, érdeke.” Másrészt azért volt az óvatosság, mert általában nem vagyok a tudomány- vagy művészetnépszerűsítő művek olvasója és ismerője, nem rajongok értük különösebben, szóval valahogy azt éreztem, ez a könyv nem nekem szól. S harmadrészt: mert a könyvről intenzív vita folyt/folyik, olyannyira, hogy a recepció összefoglalása is megtörtént, amibe egyáltalán nem akarok beszállni, mondjuk a kötet védelmében, amiből az is következnék, hogy tehát szüksége volna mégis a védelemre, szóval amit védelmezi kell, az nem állna meg a saját lábán, így lehetne fordítani.

De közben annyira izgatott, hogy Háy János milyen viszonyban van az irodalommal. Hogyan olvas? Mert azt tudom, hogyan ír, és abból persze kiderül, mire reagál intenzívebben, mi érdekli, mi határozza meg, miből építkezik – de mégis, önmagát most arra kényszeríti, hogy úgy legyen olvasó, hogy ezt az olvasót megírja, hogy ez az olvasó legyen az ő hőse. (És a kötetnek elsőre nekimenők alighanem itt tévednek – mert irodalomtörténeti szakmunkát várnak el akarva-akaratlanul, és amit olvasnak, azt ehhez az elképzelt etalonhoz viszonyítják, deficitjeit itt ismerik fel. És akkor már az is lehet, hogy igazuk van, de ahhoz ebből a tévedésből szükséges indulni.)

A Kik vagytok ti?, tehát a könyv címe sokfedelű kérdés, és számomra inkább jelenti azt az időben változó olvasót, akit jelenleg Háy János néven íróként ismerünk, s így jelenti a rajta keresztül felismert íróalakokat. Éppen ezért van az író felől a kérdezés úgy, hogy az olvasó kerül kitüntetett helyzetbe. „Író vagyok”, olvasom a fülszöveget. És ez ebben a pillanatban különösen fontos állítás. Mert ezzel nem csupán Háy János olvasó áll előttünk, de az író is itt van, pőrén, megmutatva, a számára hogyan vált a magyar nyelvű irodalom életbe vágóan fontossá (ez az ember), létezésének alapvetésévé (ez már az író is), azzá, amibe ő is, most már majd negyven éve belemesél (az író). A Kik vagytok ti? dacos kérdés is, amely arra az autoriter elbeszélő hagyományára utal az irodalomtörténetnek, ami ellen egyébként a jelen legnagyszerűbb irodalomtörténészei is permanensen megszólalnak – saját tudományos témáikban, s amelyeket élvezettel olvasok. S akiket most eszemben sincs iderángatni, pláne, hogy tudom, némelyikük a legkevésbé sem akarna egy olyan szövegben nevesülni, amely Háy kötetét akárcsak minimálisan is legitimálja. Nem vagyok irodalomtörténész, de ismerek olyat, aki az. És nem felhőtlen az öröme (ez mondjuk eufemizmusnak is óvatos), ha a Háy János könyvét szóba hozom. Mert persze, filológiai pontatlanság itt meg itt, meg azért az, hogy mindenki R&R-sztár ebben a könyvben, az egyszerűsítő és megtévesztő, meg az állandó jelenidejűsítés (unreflected presentism), meg az aránytalanság az életművek között, meg az életművön belül pont a nagyvers nincs is ott, azt meg, hogy miért került a borítóra, hogy „kötelező magyar irodalom”, én sem szeretem, nem is értem.

De az a vágyunk, hogy olvassanak az emberek régi és kortárs magyar irodalmat, és ne csak azok, akiknek ez kötelező (mert iskolások), vagy azok, akiknek ez a munkájuk (mert irodalmárok), hanem azok is, akikért azoknak van értelme olvasniuk, akiknek ez a munkájuk. Hogy a könyvet, az írást azt éppen annak a plurális, szabad, privát módon működő közösségi térnek gondoljuk el, amiben magunk lehetünk, ami magunkból segít megérteni valamit, ami feloldást hoz és gondolatokat ébreszt. Akikből majd lesznek professzionális olvasók (kis részben), lesznek írók (ez még kevesebb), és olvasók (akik miatt az előbbiek egyáltalán lehetnek), és ők lesznek többen. Emlékszem a Nézőművészeti első előadására, amely azzal az abszurditással indul, hogy nem színészeket, hanem nézőket kell képezni, mert elfogytak. Mert miből leend az olvasó: abból, hogy a szinte megugorhatatlan szakmai szöveg – melyeket más tematikában magam is írok – első mondatainál, mondjuk a teoretikus pozíciót értelmező bekezdésnél megakad?

Háy személyes történeteket és viszonyokat beszél el:

„Ő volt az, aki kettővel járt fölöttünk a gimiben” (45)

– mondja Csokonairól, és onnan persze már nem Csokonai van színen, hanem az a fiú, aki valahogy a maga lázadását, felnövését ezen keresztül talán jobban megragadhatja. Vagy novellistaként kerettörténetet ír és tart fenn, mint amilyen a Kassák-fejezet:

„Megbízásomnak megfelelően igyekeztem a célszemély, Kassák Lajos (…) bizalmába férkőzni.” (471)

Ady esetében is errefelé megyünk: a milyennek látja az irodalomtörténet? és milyen valójában? bináris rendjét látni ebben fölösleges, mert nem kérhető számon ez egy olyan szövegen, ami nem ilyen akar lenni. Legfeljebb az elragadtatást, néhol a túlzást, néhol a túlságosan sokszor használt, és ezért egyre kevésbé erős popkulturális párhuzamokat. Szóval én az olvasót keresem, nem József Attilát, és a legtöbb helyen megtalálom: jó olvasót, odaadót, felforgatót, dühöset, dacosat, önzőt. Mert mivel szimpatizál az olvasó: azzal, amiben önmagát ismeri fel, így szelektív az olvasása, és ez alól az író-olvasó sem kivétel – főként, mert éppen az a célja, hogy ne legyen az, érintettséget akar, követel, még akkor is, ha ennek se indolkoltsága, se leíró igazsága nincsen. De van egy mindenáron létező – néhol túlságosan is naiv – elköteleződése, a maga (művészi) igazságainak keresése: így az Ady-recepció még jó, hogy Kosztolányinál élesen kerül elő, és nem annak függvényében, hogy Ady kapcsán Kosztolányi mit gondol, amiként nem is Ady függvényében, hanem a kortárs kultusz és kultuszbontás egyáltalán nem poétikai, sokkal inkább ideológiai viszonyrendszerében, amelynek hangsúlya végül még csak nem is erre esik Háy-nál. Hanem a maga kérdésére, amely az alkotó individuum szuverenitása felől faggatózik: Adynál és Kosztolányinál. A Kaffka Margit-fejezet meg egy igazi novellista remeke: sorstörténet, valós eseményekkel és szereplőkkel, egy történetesen Kaffka Margit nevű nő van a középpontban, a maga személyes és alkotói harcaival, kudarcaival és szorongásaival: hogy ez egybeesik-e Kaffka Margittal? Nem tudom, csak azt, hogy ez nem megköti, előírja az értelmezést, amikor a Színek és éveket (újra)olvasom, hanem éppen ehhez hozza meg a kedvet. Hogy vita generálható ebből a szövegből, mint tanítási-tanulási segédszövegből mondjuk arra vonatkozóan, mit is jelent a nőirodalom, létezik-e ilyesfajta kánonakarat, például. Szóval, használatba lehet venni, mert engedi használatba venni magát a szöveg.

„Hirtelen nem is tudom, a múltamat vizsgáltam oldalakon át, vagy a jelenemet, hogy magamat tártam-e fel, vagy a magyar irodalom alkotóit, akik mindig velem voltak és velem lesznek, akár akarom, akár nem.” (693) – írja Háy, és innen, ebből a nézőpontból ajánlom olvasásra ezt a könyvet. És bíztatok minden írástudó olvasót arra, hogy írja meg a maga privát irodalomtörténetét, vagy tudós munkáját.