Beck Zoltán ajánlója Szergej Lebegyev Augusztus gyermekei című könyvéhez

Nem szeretek félni. Azt a zsigeri rettegést se szeretem, ami a „neked nem esik bajod” biztonságélményével társul – szóval én nem szeretem a thriller-horror-pszicho-ijesztgetős filmeket, meg könyveket, se látványokat, hogy belülről, kifordítva kellene nézegetni azt, ami úgy egyébként se feltétlenül szép látvány. A dizájnos ijesztgetést meg nevetségesnek tartom inkább: 3D-ben a szörny rád nyitja a száját, értem, beijedtem, mert csak beijed az ember, ha ez történik, de minek is. Ha van a zsigerin túli ereje, akkor értem, ha nincsen, akkor a hülyegyerekek szórakozása.
„Nyugodj meg”, mondom, miközben a regényt olvasom, „nyugodj meg, könyvet olvasol, nem eshet bajod”. Ezt mondogatom magamban, amikor túl a háromszázadik oldalon egyszerre odaérek, ahol a hős, a „kereső”, Tánya nagymama unokája belső monológját olvasom: „Persze, csak magamat nyugtatgattam, a lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy már nem vagyok szenvtelen nyomozó (…) mostantól hazudni fogok, (…) a hazugság pedig egyre növekszik, észrevétlenül terelgeti a maga medrében az életemet, hamis látszatot teremtve, és az élet egy nap lesújt erre a sebezhető pontra, a hazugság pontjára” (332).

Van bennem félelem: zsigeri félelem, szorongásféle, valami olyan, amiben az az ember érzése, hogy a saját sorsába alig van belenyúlása – hogy a sors, a szerencse, a lehetőség, a küzdelem, az áldozat, a cél, a hazugság, és lehetne sorolni még, amit az emberi életünk meghatározójának, vagy magának ennek az életnek nevezünk –, ezek nem rajtam múlnak, nem férek hozzá a magam életéhez. Miközben én magam esek egybe ezzel: én nem a sorsom alakítója, hanem a sorsom vagyok; nem a szerencsém kovácsa, hanem a szerencse, nem az áldozathozó, hanem az áldozat, nem a küzdő, hanem a küzdelem maga; szóval rajtam van elkövetve az, aki én vagyok. Hogy én nem általam létező én-ként vagyok benne ebben a világban. Hát akkor meg hogyan is avatkozhatnék a világ dolgaiba? Nem egyszerűen elvesztem, és nem is elvesztettem magam, hanem belátom, nem volt mit elveszíteni, nincs meg a közepe, a magja, a lényege annak, aki én vagyok. Lényegileg tehát nem vagyok. Csak az érzeteim vannak: a fájdalom, az izgalom, a szerelem (nem, a szerelem nem lehet, ahhoz erre a lényegi valamire szükségünk volna), de szenvedély, vágy, ezek vannak, meg sajnálat is, meg felismerés, kényelmetlenség, vagy éppen komfort, nyugalom, érdek, hidegrázás, szomjúság. Részvét nincs (ahhoz megint kellene az a lényegi valami), meg bűntudat se, vagy lelkiismeret. És hűség, az sincsen, mert ezekhez itt mind arra a lényegire van szükségünk, vagy a hitre abban a lényegiben. Tehát hit sincsen. Babonaság, az van. Történelem, tudomány, igazságszolgáltatás (mint igazságszolgáltatás) – az sincsen, az se lehet. Azért, mert ha egy társadalom tagjai nem léteznek (a fenti értelemben), akkor a társadalmuk tartóoszlopai is mások: pletyka, árulás, mendemonda, manipuláció, erő, besúgás, összeesküvés. Ezek tartják össze a társadalmat, amelyben az egyén nem vergődik, hanem átitatódik ezzel, egylényegűvé válik vele. Éppen úgy, ahogyan a Kutyakirály keresztez farkast és kutyát, de valójában mindenki ezzé a vaddá válik: az emberek a falvakban, az összefogdosott csavargók a barakkokban, a megbízók és azok, akiknek a keresésére indul a „kereső”, ez a fiatal férfi – öt részen át.

A korrupció, az erőszak, a bizonytalanság végtelen sztyeppéin, kaukázusi lejtőkön és a Betpak-Dalában, a sivatagban, elegáns dzsipeken és gyalog vagy vonattal, Moszkva, Szentpétervár, Lvov és Lengyelország, keresztbe-kasul Kelet-Európán, meg túl az Uralon – és az egész huszadik század, meg a huszonegyedik – utazik időben-térben. És az emberi egzisztencia végleges felszámolása történik közben: nem az ember tűnik el, hanem az, ami miatt embernek lenni egyáltalán érdemes. Mindent és mindenkit megkeres, miközben a semmit találja.