Első látásra megtetszett. A cím, a betűtípus, a gerinc, az illusztrációk, a kezdő mondat – de legeslegjobban az a három fekete-fehér madártoll a piros borítón. Mindez együtt megszólította a bennem élő indiánt, úgyhogy kíváncsian vártam a történetet, ami rögvest magába szippantott. Kész felüdülés volt a sok fantasy és kalandregény után a könyvet meghatározó lassúság, megfontoltság, látszólagos egyszerűség… Vagyis az, hogy a könyv nem csupán külsőségeiben „indián”. Nincsenek benne sziporkázó poénok, lélegzetelállító akciók, burjánzó cselekményszálak és galaktikus gigahősök sem.

Van benne viszont két 10 év körüli gyerek. Egyikőjük szereti a csöndet, szeret gondolkodni a körülötte lévő világ dolgairól. Révedezik, mondják róla a többiek. Szereti az indiánokat és a majákat, szeret magas fákra mászni és szaladgálni a dűnék között. A másik egy kislány, aki Vergődő Madárra hasonlít a Farkasokkal táncoló című filmből. Olyan, mint egy kedves, kicsi őzike. Haja hollófekete, a szeme a legsötétbarnább a világon.

A fiú holland, a lány szír. De ez egyáltalán nem számít, mert úgy tudják egymásról, hogy mindketten indiánok. Hát ez meg hogy lehet? „Egy igazi indián sokáig gondolkodik, mielőtt megszólal, nagyon szereti az állatokat és a természetet, bátor és merész” – magyarázza Boaz, a holland kisfiú.
Hát így. Ebben az értelemben sokan indiánok vagyunk, de nem elegen.

Boaz és Aïsha osztálytársak, egymás mellett ülnek a padban. Aïsha „új kislány”, nemrég érkezett a faluba. Egyetlen szót sem tudnak egymással beszélni, de az első pillanatban fölismerik a másikban az indiánt, és ez a titkos tudás összeköti őket. Olyannyira, hogy amikor Boaz átugorhatna egy osztályt jó tanulmányi eredményei miatt, csúnyán összeveszik szüleivel és világgá megy bánatában.

Nem akar Aïsha nélkül iskolába járni, nem akarja elveszíteni első, igaz barátját. Végre lett valaki, aki mellette akar ülni, és akivel lehet viccelni. Akivel a biciklitárolóknál lehet várni, hogy be lehessen menni az iskolába. Aki, pont úgy, mint ő, utálja a nagy zajt és a feje mellett elsüvítő focilabdákat. Valaki, aki szereti az indiánokat. És aki maga is indián!
Szökése azonban nem lágyítja meg apját, aki hajthatatlan a „magasabb osztályba léphet” megvalósításában, ezért Boaz fejében szép lassan megszületik a terv: beszélni fog apjával, és elmond neki valamit, amit ő is csak most tudott meg.

Előző nap látta a menekültszálló bedeszkázott ablakait, s hallotta, amikor Aïsha azt mondta a tanító néninek: „Szíriában bumm-bumm. – Hollandiában bumm-bumm”. Egy gyermek számára nincs különbség a bombák és az ablakon berepülő kövek között… A félelem mindenütt ugyanolyan. Boaz ebből a két mondatból megért valamit, amire a felnőttek nem képesek. Rájön, hogy nem neki van szüksége Aïshára, hanem a kislánynak őrá. Ez lesz a hivatkozási alap az apjával folytatott beszélgetésben. Hogy nem hagyhatja magára a kislányt, amikor a falubeli emberek kővel hajigálják az ablakaikat, és Aïsha nem mer elaludni a félelemtől. Egy 10 éves érett „férfi” érvel egy éretlen apával szemben. És győz.

Segít visszaemlékezni egy felnőttnek arra, hogy mi a legfontosabb a világon. Mert valamikor minden felnőtt indiánként kezdte…

Hát ezért írtam az előbb, hogy nem vagyunk elegen. Ha többen emlékeznének arra, amit Boaz magától értetődő természetességgel tud, sokkal kevesebb gyereknek kellene átélnie azt, amit Aïshának. A gyerekirodalom megint élen jár abban, hogy azt is megmutassa, ami nem látszódik a „belső kerítések” – az előítéletek, kirekesztés, gyűlölet – miatt.
Hála az íróknak – most éppen Erna Sassennek –, a háború elől menekülő gyerekek könnyei és félelmei nem maradnak láthatatlanul. Sassennek külön köszönet azért is, hogy mindannyiunkat emlékeztet arra: indiánnak lenni mit jelent. Bárcsak mindannyian úgy lennénk azok, miképpen Aïsha és Boaz!