Amikor a kezem ügyébe került a New York Times bestsellerlistáját is vezető Extreme Ownership – Teljes felelősségvállalás című könyv, azért vágtam bele, mert még mindig foglalkoztat a vezetéselmélet és az emberi kapcsolatok.

Az utóbbi években a tréningjeim és rendezvényeim során különböző vezetői hozzáállásokkal, szervezeti méretekkel és konfliktushelyzetekkel volt alkalmam megismerkedni, ezért is – gondoltam – bővítem ez irányú ismereteimet.

Bár szerencsésnek mondhatom magam a tekintetben, hogy hosszú évek óta nagyjából a magam úrnője vagyok, mégis minden produkció, műsor, könyv vagy rendezvény alkalmával bele kell illeszkednem egy szervezeti kultúrába. Producerekkel, csatornavezetőkkel, szerkesztőkkel, tulajdonosokkal kell tárgyalnom, képviselnem a saját érdekeim, mindeközben pedig harmonikusan együtt kell dolgoznom a mindenkori stábbal, akik a kamera vagy a színfalak mögött teszik a dolgukat. És bár már több mint 30 éve vagyok a szakmában, még mindig kíváncsi vagyok, mindig örömmel tanulok valami újat.

Aztán helyenként visszahőköltem, amikor egyszer csak azon kaptam magam, hogy közel-keleti harcműveletekről olvasok már hosszú ideje. Na, tényleg tanultam valami újat – harckocsit még nem vezettem, gépkarabély sem volt még a kezemben! A jó pap is holtig tanul, ha egy nap végleg búcsút mondhatok a TV-nek, még jelentkezhetek a Honvédséghez?

De vannak bizonyos könyvek – az amerikai szerzőpáros kötete is ilyen – amelyeket érdemes az elejétől a legvégéig elolvasni, akkor állnak össze szerves egésszé. Az írók, akik korábban katonai vezetők voltak, most vezetési és szervezetfejlesztési tanácsadással foglalkoznak, és harctéri tapasztalataikat ültetik át a vállalati környezetbe. E témában népszerű podcastot is készítenek, amelynek esszenciája megtalálható a könyv függelékében. Ezek azok a tapasztalatok és útmutatások, amikre én is kíváncsi voltam, amikből úgy érzem, hogy tanultam valamit, és amik miatt forrón ajánlanám másoknak is a könyvet!

Gyakran tapasztalom ugyanis, hogy akik valamilyen közép- vagy felsővezetői pozícióban vannak, előszeretettel tolják le magukról a felelősséget is, nem csak a munkát. Sokan attól félnek, hogy ha hibáznak – vagy ha elismerik, hogy hibáznak –, akkor ez felelősségre vonással, rosszabb esetben a pozíciójuk, az állásuk, az egzisztenciájuk elvesztésével járhat.

A könyv szerzőinek vezetői tapasztalata azonban (és ez a könyv legfőbb üzenete) ezzel teljesen ellentétes: ha vállalod a felelősséget a tetteidért, esetleges kudarcaidért is, azzal tiszteletet fogsz kivívni a beosztottjaid, a csapattársaid, illetve egyes vezetők körében is! Ha azt látják, hogy ennek „van vér a pucájában” / ez „tökös” (ki-ki helyettesítse be magának), és nem hárítja át a felelősséget másra, az mintaként szolgálhat más vezetők számára is, a munkatársai pedig lojálisabbak lesznek irányában. Hiszen ezek után fel fog tűnni, hogy így is lehet! Vezetői, szervezeti, dolgozói kultúrát váltani, felelős viselkedést kialakítani így lehet. Én voltam! Ezzel lehet elkezdeni. És ez nem csak topmenedzsereknek, beosztottaknak is szól!