Az elmúlt négy évben két versantológiát is szerkesztettem a középiskolás korosztálynak, a Szívlapátot és a Lehetnék bárkit. A kötetek kiadásának elsődleges célja az volt, hogy a kamaszok olyan versekkel találkozzanak, amiket szívesen olvasnak. Ezeknek a verseknek szinte mindegyike megjelent korábban folyóiratokban, vagy bekerült a szerzők felnőtteknek szóló köteteibe, tehát nem kifejezetten tinédzsereknek írt költeményekről van szó. Ugyanezen az elven halad ebből a szempontból a kötelező olvasmányok kiválasztása is, kiegészülve többek közt a kánonteremtés szándékával. PÉCZELY DÓRA CIKKE

Az irodalmi művek száma évről évre elképesztő mértékben gyarapszik, így folyamatosan változik az az alapanyag, amiből ki kellene választani, mit olvassanak az ifjú olvasók. És ők sem ugyanazok már, mint a múlt évezredben élő kortársaik. De mintha az utóbbi szempontok nem lebegnének a kötelező olvasmányok előíróinak szeme előtt: nem veszik figyelembe a művek végtelen számát, sem a világ változását, sem azt, hogy a megfelelő időben kerüljenek a gyerekek és kamaszok elé a megfelelő művek. Az irodalom tanításának céljai messze túlmutatnak az általános műveltség részeként értelmezett művek megismertetésén.

Az olvasás és a művek értelmezése a világ megismerésének olyan módja, amely hatással van a hétköznapi élet minden napjára.

Ennek ellenére egyelőre az sem tűnik evidenciának, hogy az irodalomról való gondolkodás nem csupán művekről való gondolkodás, hanem bármilyen típusú szöveg értelmezésének és az arról való beszédnek egy olyan szintje, amely segítségével árnyaltabban tudunk kapcsolódni másokhoz, magunkhoz és a világhoz is. A kötelező olvasmányok akkor fogják betölteni a szerepüket, ha olvasásuk összhangban van az egyébként az interneten szocializálódó, sorozatokon felnövő „átlagos” és egyben a világra nyitott gyerek és kamasz nyelvi kompetenciájával, érdeklődésével. Ha nem szeret és nem tud a szó lényegi érdemében olvasni, mert nem neki való műveket olvastatnak vele tízévesen, nem fog tizenhat évesen egyetlen kötelező olvasmányt sem elolvasni, de már a belőle készülő filmet sem nézi meg, ami pár évtizeddel ezelőtt még rendkívül kínos megoldásnak számított.
Élvezettel olvasni és az olvasottakról érdemben beszélni, vitatkozni csak akkor fog tudni egy tizenéves, ha olyan műveket adunk a kezébe, legyenek azok klasszikus vagy kortárs alkotások, amelyek olvasása nem támaszt irányába lehetetlen elvárásokat, és hozzá olyan szempontokat adunk a kezébe, amelyek valójában segítik az adott regényekben, drámákban és versekben való eligazodást. Ha a görög mitológiával a Percy Jackson-sorozat könyvein keresztül találkozik, olyan ismeretekre tesz szert, amelyek a későbbi olvasmányaiban is könnyen felismerhetővé teszik a mitológia szereplőit. Az esztétikai kritériumoknak sokkal több mű felel meg akár egy szerző életművén belül, mint az a jelenlegi olvasmányok listájából látszik. Nem baj, ha nem a „legnagyobb” regényét olvassák el egy író művei közül a fiatalok, mert sokkal fontosabb lenne, hogy olyan műve kerüljön először a kezük közé, amihez a legjobban tudnak az adott életkorban csatlakozni.

Gárdonyi Géza neve olyan szorosan összefonódott az Egri csillagok című regényével – amit hanyag eleganciával nevezhetünk a magyar irodalom legismertebb könyvének –, hogy azt gondolhatnánk, a többi művének nincs szüksége egyáltalán hírverésre. A valóság viszont az, hogy Gárdonyi Géza összességében nem jött ki túl jól ebből az egyregényes népszerűségből. A 12 évesen kötelezően elolvasandó nagyregény már évtizedekkel ezelőtt túl nagy falatnak bizonyult a legtöbb ifjú olvasó számára, és továbbra sem esik egybe ezen korosztály valós érdeklődésével. Kivételek mindig vannak, e sorok írója egy emeletes ágy tetején falta annakidején Vicuska és Gergely kalandos történetét, de a híres-híres csatajeleneteknél, leírásoknál ő is nagyon küzdött – az elalvás ellen. Az nem kérdés, hogy a kulturális emlékezetünkből nem volna érdemes kiírni az Egri csillagokat, az viszont igen, hogyan kellene megmutatni ennek a regénynek az értékeit úgy az ifjú magyar olvasóknak, hogy ne csak a kötelező olvasmányok listájának egyik tételeként tartsák számon egész életükben. Azt sem volna érdektelen szem előtt tartani, hogy Gárdonyi Géza ne kerüljön ki gazdag és izgalmas életművével az olvasó emberek látóköréből tinédzser koruk után. Bőven van miből válogatni, csak regényből 27-et írt. A láthatatlan ember még kamaszkoromban felkerült a nyári vakáció alatt olvasandó könyveim listájára, de ezzel véget is ért kettőnk kapcsolata, egészen mostanáig.

Gyönyörű borítót kapott és újra olvasható Gárdonyi Géza először 1924-ben megjelent könyve, az Ida regénye. Mivel egy közel 100 éves műről van szó, és a grafikus címlap a századelő hangulatát idézi, jól látható, hogy mi, 21. századi olvasók úgy kapunk történelmi regényt, hogy a szerző egyébként a saját korába helyezi a cselekményt.

Persze nem kell feltétlenül történelmi könyvként olvasni az Ida regényét, mert számos más lehetőség közül választhatunk. Az Ida regénye úgy „krimi”, hogy az olvasó hosszú ideig előre tudja, mi fog történni ezen a szálon, míg a két főszereplő – Ó Ida és Balogh Csaba – nem. Az olvasó ismeri mindkettőjük korábbi élettörténetét, gondolatait, vágyait, de ők egymáséit nem. Ez főként abban a relációban érdekes, hogy férjről és feleségről beszélünk. Mindketten más-más okból beleegyeznek az egymással kötött érdekházasságba, amit egyetlen találkozás előz meg, de a határozott Ida feltételei közt szerepel, hogy „idegenként” éljenek egymás mellett. A regény tétje, hogy rájönnek-e hőseink az olvasó által ismert igazságra, azaz kibontakoznak-e a másik fél indítékai és szándékai, és ezek elfogadhatóak lesznek-e a másik számára, vagy ez a kapcsolat mindenképpen halálra van ítélve. A zárdában nevelkedett, édesanyját korán elvesztő Ida és a családcentrikus festőművész Csaba kapcsolatát sokáig nehezen nevezhetnénk romantikusnak, sokkal inkább lengi körül őket egy leendő tragédia árnya. Ida és Csaba is olyan értékeket hordoznak magukban, amelyeket méltán tisztelhetnének vagy akár szerethetnének is egymásban, de mivel kényszerházasságuk létrejöttének okát nem tárják föl egymás előtt, így a köztük lévő érdemi és érzelmi kommunikáció folyton ellehetetlenül. Kosztolányi Dezső regényei is ebben az évtizedben keletkeznek, és bár mint lélektani regény az Édes Anna sötétebb vizekre evez, mint a romantikus Ida regénye, az emberismeret mélysége és ábrázolása nem áll távol egymástól a két regényben.

Az Ida regénye remek dramaturgiájával, sajátos humorával a Balaton partján is olvastatja magát, és kiválóan alkalmas arra is, hogy kíváncsivá tegyen Gárdonyi Géza többi, szinte elfeledett műveire.

A szabadság és szerelem eszméinek élő Ó Ida és a nyitott, feleségét egyenrangú társként elfogadó Balogh Csaba modern története a történelmi kulisszák között a látszat és a valóság közti eligazodás nehézségeinek regénye, így a közösségi média dübörgésének korában aktuálisabb róla beszélni, mint valaha. A két főszereplő párhuzamos valóságban él, amelynek létét mindenki megtapasztalja úgy személyes, mint közéleti szinten, és amiről ezen a regényen keresztül el lehet kezdeni beszélgetni. Hiszen az volna a legnagyobb tétje a kötelező olvasmányoknak, hogy rajtuk keresztül együtt tudjunk gondolkodni arról a világról, amelyben élünk.