Rachel Cusk sokat vitatott szerző. Az olvasók és a kritika egyszerre isteníti ellentmondást nem tűrő éleslátásáért és intelligenciájáért, míg ugyanezek a hangok ridegséggel vádolják, sőt egyenesen elviselhetetlennek titulálják. A nemrég hazánkban is megjelent Utójáték – Házasságról és válásról című kötete pedig a legkevésbé sem törekszik megalkuvásra. És pont ezért lesz különleges.
Az Utójáték Cusk harmadik memoárja és az első, amely magyarul is olvasható – Elekes Dóra csodálatos fordításában. Az elsőben (A Life’s Work) terhességről és szülésről ír – sok édesanya felháborodására, a könyvet a legtöbb fórumon szétcincálták. A másodikban (The Last Supper) Olaszországban töltött három hónapjáról számol be. Ezt a könyvet magyarra nem fordították le, de angolul is közepesen nehéz beszerezni, mivel az első kiadást az egyik szereplő felismerhetőségre hivatkozva és perrel fenyegetve bedaráltatta.
A harmadik autobiográfia sem kevésbé felháborító. Rachel Cusk ebben Adrian Clarke-kal, a jogászból lett fotográfussal kötött házasságán és válásukon végez boncolást. Az egymáshoz lazán kapcsolódó fejezetek segítségével valóban úgy haladunk előre a folyamatban, ahogy azt egy törvényszéki boncmester tenné.
Cusk az egyes részeket brutális részletességgel és nyíltsággal vizsgálja meg és helyezi az olvasó elé.
Néhol egészen hétköznapi jeleneteket és problémákat, sőt egyenesen komikus pillanatokat elevenít fel, néha pedig az élet nagy dolgairól elmélkedik filozofikus komolysággal. Ráadásul hiába beszél fertelmesen fájdalmas dolgokról, olyan szépen ír, hogy bár nem váltam el, mégis minden második mondatát magamra szeretném tetováltatni.
A magyar kiadás sokatmondó borítójáról már nem is beszélve: a türkiz törésvonalakba ékelődő arany a kintsugit, vagyis azt a japán művészeti módszert idézi, amelynek során a töréseket nem elrejtik, hanem arannyal töltik fel. Ezáltal a korábban ripityára tört tárgy új, különleges, felbecsülhetetlen értékű formát nyer.
Ahogy első két könyvét, ezt a kötetet is nagy felháborodás övezte. Olyannyira, hogy Cusk a 2012-es megjelenést követően három évig nem alkotott.
A fikciót már nem érezte eléggé valódinak, önazonosnak, amikor pedig a valóságról írt, nyilvános kövezésre ítélték.
És valóban, az Utójáték elbeszélője sokszor kifejezetten irritáló. Nem rejti például véka alá, amikor csupán dacból követeli a gyermekelhelyezés során a teljes felügyeletet, vagy amikor pusztán azért nem hajlandó megvenni egy maszkot a lányának, mert élvezi hatalmát, hogy az adott helyzetben mindenki tőle függ. Arról nem is beszélve, hogy milyen feminista lekezeléssel mosolyog meg minden háztartásbeli nőt, miközben ő férfi nélkül még a számláit is képtelen befizetni.
De talán pont ebben a kendőzetlen, néhol egyenesen kegyetlen őszinteségben rejlik az Utójáték igazi ereje. Abban, hogy valaki a legkiszolgáltatottabb, legkétségbeesettebb időszakáról szűrők és javítások nélkül ír.
Mert, ha nem is vagyunk túl büszkék rá, azért valljuk be, mi is éreztük már olyan elkeseredetten magunkat, hogy csak a dac maradt. És ez az, amit Rachel Cusk olyan pontosan megfogalmaz.
Fotó: Farber
Kapcsolódó cikkek:
