Nem minden gyász csendes. Van, amelyik írni kényszerít. Babarczy Eszter könyve azoknak szól, akik szeretnék érteni, milyen az, amikor a szeretet helyét hosszú évekig a távolságtartás fájdalma tölti be. Új könyve egy végletekig terhelt apa-lánya kapcsolat árnyékában egyszerre mesél a halál felé vezető göcsörtös útról – a leépülésről, a küzdelemről, a tehetetlenség óráiról, a kötelességtudat súlyáról és a harag lassan ülepedő rétegeiről –, valamint arról is, ami mindezek után hátramarad. A gyász, a hiány és a megértés vágya egyszerre járja át a történetet, miközben végig ott áll biztos kapaszkodóként az írás, mint az egyetlen eszköz, amivel rendet lehet tenni a romok között.
Az Apám meghal fél év történetét követi végig, azt az időszakot, amelyben a szerző nap mint nap kíséri apját a leépülés fájdalmas útján. A kényszerű jelenlét azonban nem hoz valódi közelséget; inkább felfeszíti mindazt, amit a ki nem mondott szavak és sikertelen kapcsolódások addig ügyesen eltakartak.
Az apa alakja egyszerre monumentális és félelmetes: tehetséges, elismert művész, ám elérhetetlen, erőszakos, alkoholista apa. Babarczy László, a kaposvári Csiky Gergely Színház egykori igazgatója, akinek karizmája sokak számára természetes volt, ám lánya számára inkább elviselhetetlen.
Kettejük dichotóm lélektusája a könyv különleges szerkezetében is magára vonja a figyelmet. Az apát egyes szám második személyben megszólító naplórészeket a felnőtt Babarczy Eszter írja, tárgyilagosan és objektív pontossággal, mintha még mindig próbálná megőrizni a kettejük közé ékelődött távolságot. A vonal alatti szövegekben azonban más hangon szólal meg: bátran, feltépve, kimondva mindazt, amit gyerekként nem mert vagy nem tudott kimondani, finoman, jelen és múlt perspektívájából festve meg apja portréját.
„Elhatároztam, hogy írok rólad, hogy megírom a halálodat, megírom az életedet. Felteszem magamnak a kérdéseket, amiket neked nem mertem. Írok valamiről, ami mélységes tabuk alá esik, mert engem éppen a traumák és a tabuk felszínre hozása érdekel. Meggyógyítom magam a halálodból, és elgyászollak azon keresztül, hogy megpróbállak megérteni.”
– Ez a vállalás egyszerre gyászmunkája, önvizsgálata és felszabadítása egy olyan kapcsolatnak, amely a szerző egész életét meghatározta. Az írás itt egyfajta belső expedíció, amelyben Babarczy sem önmagát, sem az olvasókat nem kímélve próbál meg rendet tenni önmagában, miközben búcsút int annak az apának, akit egész életében szeretett volna.
Aki a kezébe veszi ezt a könyvet, nem csak Babarczy történetét olvassa. Saját kérdéseivel is szembesül. Mert mindannyiunk történetében ott lapulhat egy félresiklott, fájdalmakkal teli kapcsolat, a mélyen elfojtott harag vagy egy soha le nem folytatott beszélgetés. A könyv páratlan érzékkel mutatja meg, milyen amikor valaki egy egész életnyi terhet szeretne letisztítani magáról, miközben tudja, hogy a teljesség elérhetetlen.
A végére érve mégis marad valami halk remény: hogy a megértés néha csak késve, de végül mégis megérkezik. Hogy az őszinteségnek gyógyító ereje van. Hogy egy történet akkor is tud felszabadító lenni, ha fáj.
Babarczy Eszter könyve mélyről jövő, megrendítő vallomás, amely képes magához húzni az olvasót, és olyan érzékeny gombokat nyom meg bennünk, amelyekről ritkán beszélünk, mégis mindannyiunkban ott lapulnak. Olyan mű ez, amely egyszerre felkavar és elcsendesít – és amelynek emléke még sokáig velünk marad.
Kapcsolódó cikkek:
