Benedek Elek, Lázár Ervin, Csukás István és Janikovszky Éva történetein generációk nőttek fel. De vajon van-e még olyan mese, amit nem meséltek el előttünk? A Libri Talent Mini szerzői szerint egyértelműen van, sőt talán soha nem volt ennyire fontos, hogy új történetek szülessenek.
Szeptember 11-én újabb izgalmas mérföldkőhöz ért a Libri Talent Mini program. A pályázat nyertesei közül az első négy, kiadásra kiválasztott mese alkotói végre kezükbe vehették a saját könyvüket. A történetek, amelyek korábban csupán ötletként, kéziratként vagy rajzok formájában léteztek, most valódi mesekönyvekké váltak.
A Libri Talent Mini éppen azért jött létre, hogy ezek az új történetek is esélyt kapjanak arra, hogy minél többen megismerjék őket: felkerüljenek gyerekszobák polcaira, a számtalanszor újraolvasott, kedvenc esti mesék sorába és talán egyszer a legszebb gyerekkori emlékek közé.
A Libri Talent tehetséggondozó program részeként 2025 nyarán meghirdetett pályázat írókat és illusztrátorokat hívott közös kalandra azzal a céllal, hogy új mesékkel gazdagítsák a kortárs magyar gyermekirodalmat. A jelentkezők három kategóriában mutathatták meg tehetségüket: a 3–5 és az 5–8 éves korosztálynak szóló mesékkel, valamint szöveg nélküli képeskönyvekkel, úgynevezett silent bookokkal pályázhattak. A program a kiválasztott alkotások számára publikálási lehetőséget és kiemelt láthatóságot is biztosít a Libri könyvesboltjaiban és felületein.
Nem meséltünk már el mindent?
Az ember jóval az első mesekönyvek megjelenése előtt is történetekkel próbálta megérteni a világot. Meséltünk a tűz körül, barlangok falára rajzolva, nemzedékről nemzedékre továbbadott népmesékben. Meséltünk királyokról, sárkányokról, furfangos legkisebb fiúkról, beszélő állatokról és lehetetlennek tűnő próbatételekről. Később könyvlapokra költöztek a történetek, majd rádióból, televízióból, diafilmekről és hangoskönyvekből is megszólaltak.
Közben felnőttek generációk, akiknek Benedek Elek, Lázár Ervin, Csukás István vagy Janikovszky Éva szereplői legalább olyan ismerősek lettek, mint a saját gyerekkori barátaik. Süsü, Pom Pom, a Négyszögletű Kerek Erdő lakói ma is képesek megszólítani az olvasókat, hiszen a jó meséknek nincsen szavatossági ideje. Az értékükből akkor sem veszítenek, ha közben egészen megváltozik körülöttük a világ.
„De, ha egyszer ennyi csodálatos történetünk van, miért van még szükség újabbakra?”
Ezt a kérdést tettük fel a Libri Talent Mini alkotóinak is. Válaszaikból pedig valami nagyon fontos rajzolódott ki: nem azért van szükség új mesékre, mert a régiek már nem elegendők, hanem mert minden új nemzedéknek megvannak a maga kérdései, félelmei, örömei és felfedezésre váró világai.
Ugyanazok a gyerekek, egy egészen más világban
„Miközben a gyerekek alapvető érzései és szükségletei nem változnak, a világ, amiben felnőnek folyamatosan” – fogalmazott Záborszky Zsófia és Zsirai Petra, a Megjöttünk! – Vombat és Tobzoska című mesekönyv szerzői.
Ez pedig valóban így van, hiszen a mai gyerekek ugyanúgy vágynak szeretetre, biztonságra, elfogadásra és kalandokra, mint száz évvel ezelőtti társaik. Ugyanúgy félnek a sötétben, keresik a barátaikat, szeretnének bátrak lenni, és időnként úgy érzik, senki sem érti meg őket. Csakhogy mindezt egy másik világban élik át.
A mai mesékben már nem feltétlenül a gonosz boszorkány vagy a hétfejű sárkány jelenti a legnagyobb kihívást. Néha az is elég nagy próbatétel, hogy valaki először lép be egy új közösségbe, nem találja a helyét a többiek között, vagy nem tudja szavakba önteni, amit érez.
„Célunk a meséinkkel, hogy a gyerekek magukra ismerhessenek, azonosulni tudjanak a szereplőkkel, akik néha túl hangosak, túl gyorsak, félnek az újtól, lefagynak egy helyzetben, nehezen találják a helyüket a közösségben, vagy egyszerűen egy kicsit másképp működnek, mint a többiek. A felismeréssel azt érezhessék, hogy nincsenek egyedül.”
A szerzőpáros számára a mese a szórakoztatáson túl a kapcsolódás egyik legfontosabb eszköze is, mivel biztonságos távolságból lehet általa beszélni félelemről, indulatról, szorongásról, kudarcról, kapcsolódásról vagy akár a saját határainkról.
Ebben rejlik a kortárs mesefejlesztés egyik legnagyobb lehetősége. A történetek a kész válaszok helyett egy olyan világot teremtenek, amelyben a gyerekek következmények nélkül kipróbálhatnak érzéseket, döntéseket és nézőpontokat. A szereplőkön keresztül olyasmivel is szembenézhetnek, amiről a hétköznapokban még nehéz lenne beszélni.
Ahogy Záborszky Zsófia és Zsirai Petra összefoglalja: „olyan mesekönyveket szeretnénk létrehozni, amelyek nem megmondják a gyerekeknek, milyennek kellene lenniük, hanem segítenek nekik jobban érteni és elfogadni önmagukat – a szülőknek pedig kapaszkodót adnak ahhoz, hogy erről beszélgetni tudjanak velük.”
A mesében néha egy ismerős utca is lehet varázslatos
A mesék világában természetes, hogy az állatok beszélnek, a fák titkokat őriznek, és egyetlen varázsszóval bármi megtörténhet. De vajon nem lehet legalább ennyire izgalmas egy történet, amely éppen ott játszódik, ahol élünk?
Bajnai Zsoltnak, az Azapa megmentése című kötet írójának gyerekkori emlékei különösen érdekes választ adnak erre.
„Sok mesét olvastak nekem. De mindegyik mese valami olyan múltban játszódott, ami tőlem messze volt. Nem voltak bennük autók például, és azok a »modern« dolgok, amelyek a hetvenes években körülvettek.”
Ez az élmény pedig elültette benne a gondolatot, hogy egyszer olyan történeteket szeretne írni, amelyek a saját korunkhoz szólnak.
„Azokat a történeteket szeretem, amelyekhez tudok kapcsolódni, ami olyan, hogy akár velem vagy egy ismerősömmel is megtörténhetne, vagy olyan helyen játszódik, amit ismerhetek vagy felkereshetek.”
Egy mai mese sokszor így nem távoli birodalmakba repít, hanem arra is megtaníthat, hogy más szemmel nézzünk a saját környezetünkre. Hogy egy hétköznapi utazás, egy ismerős tér vagy egy látszólag jelentéktelen találkozás is lehet egy új történet kezdete.
A képzelet nem gyerekkorban ér véget
Van még valami, ami miatt nem fogyhatunk ki a mesékből: a képzeletünk. Almás Zsófi, az Artúr és a betűfalók című silentbook megálmodója szerint a történetalkotás nem lehet kizárólag az írók kiváltsága, mindannyiunk természetes része kell legyen.
„Meséket nem csupán írunk, hanem alkotunk. Alkotunk, amikor a gyerekeink véget nem érő, »anya, de miért?« kérdéseire egyre furfangosabb válaszokat eszelünk ki. Amikor történetet farigcsálunk az életünk eseményeiből, hogy megosszuk azokat másokkal.”
Hiszen történeteket mesélünk akkor is, amikor elmondjuk, milyen napunk volt, amikor felidézünk egy régi családi emléket, vagy amikor megpróbálunk magyarázatot találni valamire, amit még magunk sem értünk egészen.
„Így nem is kérdés, van-e értelme új meséket alkotni: ez az emberi természet.”
A szerző számára a mese ráadásul jóval több egy irodalmi műfajnál. Almás Zsófi úgy gondolja, hogy a mese nem egy műfaj, amiben alkot, hanem egy eszköz, amin keresztül értelmezni tudja a létezést.
Talán ezért is tudnak a gyerekkori meséink felnőttként egészen új jelentést kapni. Ugyanazt a történetet olvassuk, mégis mást találunk benne. Amit gyerekként izgalmas kalandnak láttunk, később szólhat veszteségről, bátorságról, barátságról vagy éppen az otthonkeresésről.
„Mert a mesék nem csak ahhoz a gyerekhez szóltak, aki voltam, hanem ahhoz a felnőtthöz is, aki lettem” – mondta Almás Zsófi.
Szerinte a történetek egyik legfontosabb ajándéka a képzelet éberen tartása. Egy új könyv pedig mindig lehetőség egy új találkozásra önmagunkkal és egy olyan világgal, amelyben a lehetetlen is elképzelhetővé válik.
„Ez a képzelt világ pedig cserébe válaszokat nyújt ki nem mondott kérdésekre, elcsitít félelmeket, megvigasztalja a bánatot, együtt örül és bolondozik az olvasójával” – fűzte hozzá a szerző.
Egy jó történet az olvasóban és az alkotóban is nyomot hagy
A meséknek azonban nemcsak az olvasó, hanem az alkotó oldaláról is különleges jelentőségük van. Hermán Alíz, a Kócos nap című könyv szerzőjének az írás és az illusztráció egyaránt lehetőség arra, hogy valami személyeset adjon hozzá a világhoz.
„Fantasztikus élmény számomra, amikor az embereket megérinti, és valamit elindít bennük az, amit létrehozok.” – fogalmazott és hozzátette, hogy úgy véliaz alkotás felelősséggel is jár, hiszen egy történet hatása sokszor jóval tovább él, mint az olvasás pillanata.
„A művészet az alkotó gesztusa a társadalom felé. Lehet egy történet vicces, könnyed, komoly vagy megható – számomra az a fontos, hogy valamilyen módon építő legyen.”
Ez a gondolat a mesefejlesztés lényegére is rávilágít. Egy jó mese nem feltétlenül akar tanítani vagy ad tanulságot, mégis tanulhatunk belőle, gondolatokat indíthat el. Néha pedig egyetlen történet is elég ahhoz, hogy valami hosszú időre megváltozzon.
Bajnai Zsolt legalábbis ebben bízik: „Hiszek abban, hogy ha valaki csak egyszer olvas egy jó történetet, mindegy, hány éves korában, utána keresni fogja a hasonló élményeket.”
A szerző szerint már az is siker, ha a története nyomán akár egyetlen gyerek kérné a következő mesét, venne a kezébe újabb könyvet, és később olvasó felnőtté válna.
A következő „egyszer volt, hol nem volt” még előttünk áll
A mesék évszázadok óta velünk vannak, és valószínűleg még sokáig velünk is maradnak. Változnak a helyszínek, a szereplők, a kérdések és a történetmesélés formái, de az igény, amely életre hívja őket, ugyanaz. Szeretnénk megérteni a világot, egymást vagy akár olykor pár oldal erejéig elhinni, hogy a lehetetlen is lehetséges.
A nagy mesélők történetei ezért vannak ma is velünk és éppen ezért van szükség azokra az új alkotókra, akik ma kezdik elmesélni a saját történeteiket. Hiszen minden korszaknak megvannak a maga meséi és minden embernek szüksége lehet egy olyan történetre, amelyről úgy érzi: ez most éppen neki szól.
A Libri Talent Mini első négy könyvének megszületése így több mint négy új kötet egy roskadozó könyvespolcon. Négy új lehetőség arra, hogy egy gyerek felismerje önmagát egy szereplőben, választ találjon egy kérdésre, ami régóta foglalkoztatja vagy egyszerűen csak azt mondja az esti mese végén: „Még egyet!”És amíg lesz valaki, aki ezt kéri, addig lesz értelme új meséket írni.
Fotók: Tolner Zsófia
Kapcsolódó cikkek:
