Chuck Palahniuk egész irodalmi pályafutása során az emberi lélek legmélyebb bugyrait járta, a társadalom szélén vegetáló alakok groteszk vágyait és az emberi természet peremvidékeit igyekezett feltérképezni, ördögien fekete humorral. Legújabb regénye, a Nem tart örökké ehhez képest csupán egyetlen újítást hoz: még nyíltabb formában mutatja meg a szatirikus, már-már parodisztikus mázban ázó nihilt, miközben finoman egyensúlyoz a családregények, a horrorparódiák és a coming-of-age-történetek határvidékén.
A két testvér, Otto és Cecil groteszk elzártságban tengeti napjait egy londoni kúriában. Szüleiknek egyetlen célja van, önmagukhoz hasonlatos, tökéletesen érzelemmentes gyilkológépet faragni a fiúkból. Ehhez egyik legfontosabb eszközük a televízió, melyben brutális képsorok pörögnek, hogy megmutassák a testvéreknek a világ azon bestiális arcát, melyek a magukévá kell tenniük.
Mondhatni tipikus palahniuk-i alaphelyzet, ugyanakkor tűpontos karikatúrája az erkölcsi képmutatásnak és a mai, „modern” médiafogyasztás perverz logikájának is.
Senkinek ne legyenek kétségei, Palahniuk újabb sötét látomása is meglehetősen mélyre húzza az olvasót, és ennek elsődleges oka egyáltalán nem a történet képeinek olykor túlzó brutalitása, sokkal inkább a karakterábrázolás ívének stagnálása, ami nyilvánvalóan szándékos írói fogás. Ott van Otto, a testvérpár ambiciózus fele, akinek életcélja, hogy tökéletes gyilkossá váljon; valamint Cecil, aki passzív, olykor kifejezetten melankolikus, és elemző: gyakran reflektál saját és testvére tetteire – a regény ugyanakkor egy erkölcsi szempontból eleve kifordított világot ábrázol (pl. az empátia számít devianciának, épp, mint az Addams család esetében).
A karakterek a klasszikus értelemben nem fejlődnek. Olvasóként egészen szokatlan ezzel szembesülni, jellemük ugyanis inkább feltöredezik, folyamatosan torzul, és közeledik a teljes összeomláshoz.
Kérdezhetjük, mi ebben a meglepő, talán nem ezt használja minden Palahniuk-regény? De, valóban, ugyanakkor a szerző korábbi főszereplőinek többségében legalább csírájában jelen volt valamiféle ösztönös jóság, itt azonban a kiindulóhelyzet is maga a színtiszta gonoszság.
És persze nemcsak a karakterek torzulnak, az olvasó is: olykor e bizarr tragikomédia fordulatain nevetve, máskor az undortól fintorogva. Palahniuk műveiben korábban sem a könnyed komikum uralkodott, itt viszont ennek valóban nyoma sincs: minden – és tényleg minden – az eredendő józan ész ellen dolgozik, ami ebben a mélységben nem mindig teszi épp könnyűvé a regény befogadását, ugyanakkor, aki bátran merül alá a szerző világába, az megtalálja mindazt, amiért rajong: Palahniuk újra megmutatja, milyen világ vár ránk, mikor megszűnik a moralitás, és eluralkodik a káosz – csak most nem a világban, hanem az emberi lélek mélységeiben.
Rendkívül beszédes a cím: Nem tart örökké. Ügyes utalás az időre, arra, vajon meddig lehetséges ebben az eltorzult rendszerben létezni, és egyszersmind le is szögezi, hogy a hasonló borzalmas hatalmi rendszerek eleve bukásra vannak ítélve.
A kérdés csak az, hogy megszűntük után mi, akik elkövetőkből hirtelen áldozatokká válunk, hogyan leszünk képesek boldogulni az új szabályok szerint.
Palahniuk nem ad egyértelmű választ, és feloldozást sem, de ezt már megszokhattuk tőle. Új, szatirikus látomásában megint előveszi mágikus tükrét, amiben az emberiség megítélheti önmagát. A látvány pedig egyszerre ijesztő és szórakoztató, de kétségtelenül töprengésre sarkall.
Kapcsolódó cikkek:
