Hogy mit csináltak őseink esténként, mielőtt beköszöntött volna a streaming-forradalom? A jelek szerint hátborzongató történetekkel szórakoztatták egymást, amelyek végén senki nem nevetett. Három könyvön keresztül próbálunk meg eligazodni a paraszti kultúra, a középkor és a reneszánsz tudományos élet rémlényeinek szerteágazó útvesztőjében.
Lengyelországban 2012-ben indult útjára a nemzeti folklór híres és elfeledett lényeit bemutató Bestiariusz Słowiański, vagyis a Szláv Bestiárium-sorozat. Az első könyvet megjelenésekor meglehetős kétkedés fogadta, elsősorban a kiadó részéről: fog-e érdekelni ez bárkit is, eladható lesz-e, miközben a fél világ épp a Trónok harca következő epizódjai és talán soha el nem készülő új fejezetei miatt rágja tövig a körmeit. Az eredmény mindenkit meglepett, a könyv hatalmas sikert aratott, és ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a bestiárium hamarosan könyvsorozattá duzzadt.
Utólag persze könnyű okosnak lenni. A Trónok harca sikere akkoriban olvasók és nézők milliói számára nyitotta ki a fantasy műfaját, még a szépirodalmat és zsánerkönyveket gondosan elválasztó magyar közönség előtt is.
Nem sokkal ezután egy kis lengyel játékfejlesztő stúdió elkészítette minden idők egyik legnépszerűbb videójátékát, a gamerkultúrán is túlmutató, a szláv mitológiát hibátlanul felmondó könyvadaptációt, a Witcher 3-at, majd újabb pár év múlva Daenerys Targaryen sárkányai képletesen és szó szerint is beleálltak a földbe, a mai napig feldolgozhatatlan popkulturális hiányérzetet hagyva maguk után.
És akkor színre lép a prikulics
A szörnyek, mitikus lények árfolyama szerencsére továbbra is világpiaci csúcson, így aligha akadhat kedvezőbb pillanat, hogy újra elővegyük regionális rémálmainkat. A hazai könyvpiac pedig nemcsak gyorsan, hanem okosan is reagált a szűnni nem akaró borzongásigényre.
A Bestiarium Hungaricum 2024-ben jelent meg, és lengyel társához hasonlóan egyértelműen sikeres, több kiadást megért könyv lett belőle. Nem csoda.
Németh Gyula és P. Szathmáry István izgalmas illusztrációi kíséretében Magyar Zoltán néprajztudós 31 hazai rémet mutat be a hazai folklórból, amelyek közül egyikkel sem szeretnénk közösen várni az éjszakai buszra. A rossz hír csupán az, hogy ezek a lények a legkevésbé sem mesebeliek.
A könyv rövid ismertetőit szinte minden esetben autentikus, terepmunkából származó hiedelemszövegek követik, amelyekből gyorsan kiderül, hogy a norák, prikulicsok és fehér emberek (nem úgy!) évszázadok óta a magyar népi kultúra rémképei. Ritkán segítők, inkább intrikusak, ártók, félelmetesek. Szerencsésebb esetben tanító jelleggel kísértették őseinket, és a természet törvényeire kínáltak valamilyen hátborzongató magyarázatot. Máskor egyszerűen csak előmásztak a tudat mélyéről, majd szóbeszéden és pletykán hízva évszázadokra velünk maradtak.
A felsorakoztatott lények nagy része talán nekünk is ismerős: népmesei ördögök, akik a Bibliából megszökve a paraszti kultúrában keltek új életre, ennek megfelelően pedig gyakran kakasháton közlekedtek. Lidércek, amelyek mellkasunkra ülve éjjelente horkolásra és fulladásra kárhoztatnak.
Napot, holdat, csillagokat felfaló sárkányok – micsoda vérfrissítés az unásig ismert sárkányábrázoláshoz képest. No és persze a boszorkányok.
Boszorkányok márpedig
A Bestiarium Hungariucm sikere után 2025 végén jelent meg a szerzőhármas következő bestiáriuma, a Magyar Boszorkánykönyv. A címből gyorsan kiderül, hogy a kötet sokkal specifikusabb témát kutat, amiért az olvasó csak hálás lehet, hiszen gyors áttekintés helyett egy kimerítőbb, mélyebb szöveget kapunk.
A boszorkányok a magyar mesevilág jól ismert szereplői, de sokszínűségük így kötetbe rendezve egészen megdöbbentő – napfaló boszorkányok, gyerekfaló boszorkányok, ördöggel cimboráló boszorkányok, termést megrontó boszorkányok stb. Erre a gazdag, de széttartó hiedelemvilágra a bevezető rögtön magyarázatot is kínál: a Szent István korából származó források, amelyek nagyon is valós fenyegetésként tekintettek az ördögi lényekre, legalább két típusú boszorkányt különböztettek meg.
Az egyik a bűbájt és varázslatot alkalmazó személyekre vonatkozott, akikre a törvény is szigorúbban sújtott le. A másik pedig sejthetően az államalapítás után továbbra is az ősi, pogány hitet gyakorló papnőket (striga) jelentette, akik számára a törvény felkínálta az egyházi továbbképzés lehetőségét.
Később persze a két kategória alaposan összemosódott, sőt újabb elemekkel bővült. Könyves Kálmán például csak egy bizonyos démoni formájú boszorkányok létezését kérdőjelezte meg híres törvényével, Szent László pedig a hűtlenséggel vádolt asszonyokat is a strigák közé sorolta.
A boszorkányság hol zavaros, hol zavarba ejtő, folyamatosan változó kategóriái egy dolgot biztosan elárulnak: az idők során bárki, bármilyen apró vétségért és különcségért, vélt vagy valós tettéért megkaphatta a bélyeget, ami azonnal a társadalmi hierarchia legaljára sorolta.
És akkor most ki is a szörnyeteg?
Hogy milyen könnyen válhatott bárkiből szörny még a 17. században is, arra a tavalyi év egyik legizgalmasabb kiadványa, Monstrorum Historia hazai kiadása jó például szolgál. Szerzője a bolognai polihisztor, Ulisse Aldrovandus (1522-1605), aki olykor a törvénnyel szembeszegülve kutatta a természet törvényeit.
A kor tudását összegző munkája, a korabeli metszetekkel gazdagon illusztrált Szörnyek története első ránézésre megtévesztő lehet.
Az alkimista, orvos, jogász, botanikus, ornitológus szerző szörnynek tekintett minden olyan lényt, amely a természet szokásos ügymenetétől kicsit is eltér. És hogy mit jelent ez az eltérés pontosan? A szerző erre válaszul gyors áttekintést ad a reneszánsz kor biológiai ismereteiről, az emberi test működéséről és születéséről, ami már önmagában izgalmas olvasmány, még ha olykor pihentetnünk is kell a homlokcsúcsra kúszó szemöldökünket.
Így jutunk el a könyvben előbb a kisebb születési rendellenességekig, majd folytatjuk utunkat az új földrész vélt emberarcú vadállományáig és állati tulajdonságokkal bíró őslakosaiig, mígnem végül megérkezünk az égi teremtményekig.
A szörnyek világába tett több mint 600 oldalas utazás mai fejjel sokszor hátborzongató, máskor megmosolyogtató következtetésekből áll össze, de két dolgot mindenképp érdemes eltennünk belőle. Az egyik, hogy a tudomány egy folyamatosan változó univerzum, amely pontosan addig él, ameddig képes önmagát megkérdőjelezni, majd korrigálni – innen nézve pedig ez a kötet megkerülhetetlen építőeleme mai tudásunknak. A másik, hogy ahol nem pislákol a tudomány fénye, ott gyorsabban kelnek életre a szörnyetegek.
Kapcsolódó cikkek
