Van egy amerikai író, akiről több legenda kering, mint ahány fotó elérhető róla. A rejtélyes Thomas Pynchon úgy vált a huszadik század második felének egyik legfontosabb regényírójává, hogy közben következetesen kivonta magát az irodalmi nyilvánosság cirkuszából. A 89. évét taposó szerző nem jár bemutatókra, nem dedikál, nem ül be beszélgetésekre, gyakorlatilag az 1960-as évek óta alig készült róla hiteles fénykép. A rejtőzködés nála nem divatos póz, hanem tudatos magatartás, amivel azt üzeni, hogy nem a szerző az érdekes, hanem a szöveg.
Könnyebb azzal kezdeni, amit tudunk róla. Tudjuk, hogy 1937-ben született New York államban, Long Islanden. A Cornell Egyetemen tanult, ahol – nem mellékesen – Vladimir Nabokov is tanított akkoriban, bár közvetlen kapcsolatuk mértéke vitatott. Pynchon mérnöki fizikát is hallgatott, mielőtt angol szakra váltott, és ez a kettős érdeklődés végigkíséri egész életművét: nála a kvantummechanika, a rakétatechnika vagy az entrópia az irodalmi, kulturális gondolkodás szerves része. Rövid ideig dolgozott a Boeingnél műszaki íróként, ami különös előtanulmány volt a későbbi, technológiai rendszereket boncoló prózájához. Ezt követően fordult az irodalom felé.
Első regénye, az 1963-as V. már egy kész világot és egy kész írót mutat, csupa olyan jellemzővel, amelyek aztán az életmű egészét is meghatározták. Széttartó történetszálak, történelmi epizódok, groteszk humor és rendkívül sűrű utalásháló jellemzi.
A kritika azonnal felfigyelt rá: új hangként emlegették, aki nem tiszteli a hagyományos narratív rendet, és egyáltalán nem fél attól, hogy az olvasót elveszítse a részletek labirintusában. A következő kötet, A 49-es tétel kiáltása rövidebb, koncentráltabb mű, amely egy látszólag apró örökösödési ügyből bont ki egy egész alternatív postai összeesküvés-mitológiát. Igen, jól olvastad. Ez a regény hamar kultikus figurává tette Pynchont, mert egyszerre volt ironikus, paranoiás és kísértetiesen pontos látlelet a modern információs társadalomról, még évtizedekkel az internet elterjedése előtt.
A nagy fordulópontot természetesen a mára klasszikussá érett Súlyszivárvány hozta el 1973-ban. A második világháború végének Európájában játszódó, monumentális regény a V–2 rakéták köré szerveződik, miközben a tudomány, a hatalom, a kapitalizmus és az emberi kiszolgáltatottság hálózatát vizsgálja.
A könyv elnyerte az amerikai Nemzeti Könyvdíjat, de a Pulitzer-díjat végül nem ítélték oda neki, mert a döntéshozók túlságosan provokatívnak találták. Az e körüli botrány – ahogy az lenni szokott – csak növelte a mítoszt. Pynchon neve ekkorra végleg egybeforrt a „nagy amerikai posztmodern regénnyel”, és a hetvenes évek irodalmi kánonjának egyik sarokköve lett.
A következő évtizedekben ritkábban publikált, de minden visszatérése eseményszámba ment. A Vineland – amelyből az Egyik csata a másik után című sokszorosan díjazott film készült – a Reagan-korszak Amerikáját rajzolja meg az ellenkultúra kiábrándult szemszögéből, miközben már a médiavalóság manipulációját is érzékeli. A Mason & Dixon a 18. századba vezet, és a híres határvonal kimérésének történetén keresztül vizsgálja a felvilágosodás racionalitását és árnyoldalait. Emberpróbáló, archaizáló nyelvezete egyszerre tisztelgés és ironikus játék. A kétezres években jött a Beépített hiba – szintén filmre adaptálva Joaquin Phoenix-szel – és a Kísérleti fázis: előbbi a hetvenes évek kaliforniai ellenkultúráját idézi meg noir hangulatban, utóbbi a dotkomlufi és a 9/11 előtti New York idegállapotát rögzíti maróan és tűpontosan.
Ami biztosan kijelenthető, hogy Pynchon jelentősége túlmutat konkrét történetein. Az úgynevezett enciklopédikus regény egyik legfontosabb alakja lett, aki képes volt a magas irodalmat, a popkulturális utalásokat, a tudományt és a burleszk humort egyetlen szövegtestben egyesíteni. Prózája tele van dalbetétekkel, matematikai fejtegetésekkel, obszcén gegekkel és filozófiai eszmefuttatásokkal, mintha azt demonstrálná, hogy a világ nem homogén, hanem radikálisan heterogén szerkezet.
Hatása Don DeLillótól David Foster Wallace-ig érződik, de a cyberpunk-irodalom hálózatelméleti érzékenysége is sokat köszönhet neki – erről egyébként William Gibson, a Neuromancer szerzője is tett már említést.
Különös módon a rejtőzködés is az életmű részévé vált. A nyilvánosság elutasítása a hatvanas évek ellenkulturális hullámához kapcsolódik, de egyben tudatos gesztus a szerzői kultusz ellen. Amikor A Simpson család egyik epizódjában papírzacskóval a fején tűnt fel, egyszerre parodizálta és erősítette meg saját mítoszát, különösen azért, mert a karakter szinkronhangját ő maga adta. Az a tény, hogy nem látjuk, nem halljuk, csak a szövegein keresztül ismerjük, paradox módon felerősíti a jelenlétét. Holott ő messze nem az a remeteként rejtőzködő alkat, mint J. D. Salinger volt. A Pulitzer-díjas Michael Chabon is beszámolt róla, hogyan vacsorázott egyszer együtt vele, de Krasznahorkai László is a barátai közt tartja számon, akinek Nobel-beszédében is köszönetet mondott.
Most, hogy március 10-én magyarul is megjelenik az Ellenfényben, remélhetőleg új fejezet nyílik a korábban félbemaradt hazai recepcióban is.
Ez a monumentális, századfordulós tablót rajzoló regény ismét azt bizonyítja, hogy Pynchon számára a történelem nem lezárt múlt, hanem folyamatosan újraíródó rendszer, ahol az alternatív lehetőségek ugyanúgy jelen vannak, mint a megtörtént események.
Életműve arra emlékeztet minket, hogy az irodalom nem csupán történetmesélés, hanem a gondolkodás egy formája. És talán éppen azzal vált korszakos figurává, hogy nem akart annak látszani: háttérbe húzódott, miközben a regényei csendben, de könyörtelenül tágították az amerikai próza határait.
Kapcsolódó cikkek:
