Van egy hang, amit csak az erdő mélyén lehet meghallani. Egy nesz a lombok között, egy sóhaj, amit a fák őriznek évtizedek óta. 1975 forró nyarán, egy látszólag békés nyári táborban eltűnik egy lány – és vele együtt minden, amit a családja valaha biztosnak hitt. Az erdő istene lassan hömpölygő, gyomorszorító thriller, ahol a múlt nem alszik, csak csendben vár. És ahol az igazi kérdés nem az, hogy ki tűnt el, hanem hogy mit hagyott maga után.
Liz Moore regényének középpontjában a 17 éves Barbara Van Laar áll, aki másfél hónap táborozás után tűnik el a családja által alapított nyári táborból, mélyen az Adirondack-erdők rejtekén. Ő a Van Laar család utolsó gyermeke, bátyja, Maci évekkel ezelőtt hátborzongató körülmények közepette ugyanebből a táborból tűnt el. A felső tízezerhez tartozó elit család e tragédia árnyékban él azóta is, fél szemmel mindig a múltat kutatva, miközben minden erejükkel igyekeznek fenntartani a befolyásos családok makulátlan külsejét. Barbara eltűnése nem csupán egy újabb tragédia: ez maga a robbanás, amely megrepeszti a felszínt és mély, sötét titkokat hoz a napvilágra.
Történelmi fikció, lélektani regény, thriller – egyik címke sem képes teljesen körülhatárolni, mi is ez a könyv valójában. Az elbeszélés többszólamú, mint egy feszültséggel terhes kórus.
Megszólal benne Tracy, a furcsa, visszahúzódó kamaszlány, aki szobatársaként bálványozza Barbarát; Alice, az elveszett anya, aki a gyógyszerekbe és az alkoholba menekül a gyász elől; Louise, a fiatal táborvezető, akinek sanyarú gyerekkorát követő élete a túlélésről szól, és Judyta, az elszánt, ifjú nyomozónő, aki szeretné megvetni a lábát a férfiak uralta terepen.
Mindegyik nő a maga módján próbál kapaszkodni valakibe, valamibe, miközben a világ körülöttük (vagy épp bennük) csendben darabokra hullik, nekünk olvasónknak pedig csak a kérdéseink maradnak. Miért settenkedett ki Barbara minden éjszaka? Tényleg megszökött egy sorozatgyilkos, és most a tábor felé tart? Miért hall Alice furcsa hangokat hajnalban? És kihez tartoznak a véres ruhák a csomagtartóban?
A regény legnagyobb erőssége, hogy elképesztő magabiztossággal adagolja az információkat, írásmódja aprólékos, rétegzett, gondosan kidolgozott. Noha több idősíkon, számos karakter elbeszélésében zajlik, mégsem billent ki egy pillanatra sem, a mozaikdarabok lassan, de biztosan kerülnek a helyükre.
Ez az írói kontroll teszi Az erdő istenétigazán különlegessé: egy többrétegű, mégis könnyen átlátható élménnyé, ahol minden fejezet elhint valamit, csak hogy a következő oldal egy váratlan fordulatot hozzon.
A nemlineáris időszerkezet – 1951 és 1975 között ingázva – nemcsak narratív trükk, így válik láthatóvá, hogyan öröklődik a hallgatás, a trauma, a családi játszmák és a női sorsok láthatatlan fonala generációról generációra. Mert Az erdő istene nemcsak arról szól, hogy ki tűnt el, vagy mi történt valójában, hanem arról is, hogy miként hat a jelen döntéseire a múlt. Az, amit eltemettünk, amit letagadtunk, amit elfelejteni próbáltunk. És főként: hogyan hat a nőkre, akiknek túl gyakran csak a hallgatás és a túlélés jutott.
A regény női karakterei kivétel nélkül emlékezetesek. Nem hősök a klasszikus értelemben, hanem esendő, valóságos alakok, hibákkal, gyengeségekkel, de végtelen érzelmi mélységgel. Kimagaslóan erős az az üzenet, ahogy mindegyikük – eltérő módokon – megpróbál visszaszerezni valamit: az irányítást, az igazságot, a szeretetet vagy egyszerűen önmagát.
Aki már olvasott Donna Tartt-tól, biztosan otthon fogja magát érezni ebben a könyvben is, ám ez a regény többet ad, mint egy jól megírt rejtélyt. A feszültség nem mindig a történésekben, sokkal inkább a kimondatlanban, a sorok között húzódó fenyegető csendben rejlik. A természetleírások festőiek, a tábor és az erdő eleven környezetként működik, nem puszta díszlet, hanem élő organizmus, amely mintha maga is figyelne, őrizne, emlékezne.
Talán ezért érezni úgy, hogy ez a könyv többet tud, mint amit az oldalak elbírnak. Mint egy árnyék, ami mindig mögöttünk jár – néha észre sem vesszük, máskor szinte beleborzongunk. Nem tudjuk pontosan, mikor jelent meg, de mintha mindig is ott lett volna. És amikor elérkezünk az utolsó oldalra, ott maradunk egyetlen kérdéssel: vajon mindent tudni akarunk, ha a válasz örökre megváltoztatja azt, amiben eddig hittünk?
Kapcsolódó cikkek:
