Rachel Kushner új regénye, a Booker-díjra is jelölt, A teremtés tava első pillantásra klasszikus kémregénynek tűnik. Van titkos megbízatás, van fedősztori, és van egy főszereplő-narrátor, aki látszólag tökéletes hidegvérrel mozog a terroristák árnyékvilágában. Kushner azonban a tőle megszokott módon hamar jelzi, hogy itt valójában nem a cselekmény lesz a lényeg. A teremtés tava inkább egyfajta intellektuális terepmunka: annak vizsgálata, hogy miként működik a hatalom, az ideológia és az identitás viszontagságokkal teli korunkban.
Narrátorunk – a Sadie Smith fedőnevet használó ügynök – egy franciaországi anarchista közösségbe épül be, ahol a kapitalizmus és a modern civilizáció elleni lázadás különféle formái keverednek. A helyszín elsőre egzotikusnak hat: vidéki farmok, alternatív életformák, radikális gondolatok egy kicsi, de annál összetartóbb közösségben. Kushner azonban – ahogy azt a börtönök világa kapcsán is megfigyelhettük A Mars-klub című kötetében – nem romantizálja ezt a közeget sem. Sokkal inkább egyfajta antropológiai érdeklődéssel közelít hozzá. A szereplők nem hősök, és nem is karikatúrák, inkább különféle válaszok ugyanarra a kérdésre: ki lehet-e egyáltalán vonulni abból a világból, amelyet kritizálunk?
A regény egyik legnagyobb erénye éppen ez a távolságtartó figyelem. Kushner prózája fegyelmezett, ironikus, és gyakran kifejezetten elemző szemléletű. Célja nem az, hogy az olvasó érzelmileg képes legyen azonosulni a szereplőkkel, inkább arra ösztönzi, hogy gondolkodjon el a tetteikről.
Ezt erősítendő, Sadie narrációja is hideg, sokszor szinte klinikai pontosságú megfigyelésekkel dolgozik, miközben a szöveg alatt végig ott lapul a kérdés: vajon mennyire hihetünk annak, aki meséli ezt a történetet? A fedősztorik és a valós identitások közti határvonal folyamatosan elmosódik, és egy idő után már nemcsak a többi szereplő, hanem maga az elbeszélő is gyanússá válik.
Ebben a játékban különösen izgalmas a Bruno Lacombe nevű figura jelenléte, az idős gondolkodóé, aki barlangi civilizációkról és az emberiség eltévedt történelméről ír leveleket. Ezek az esszéisztikus betétek elsőre idegennek tűnhetnek a cselekményben, valójában azonban éppen ezek alkotják a regény szellemi ívét. Lacombe gondolatai arról szólnak, hogy a modern ember mennyire távol került saját evolúciós múltjától, és hogy a haladás eszméje talán inkább illúzió, mint történelmi törvény. Kushner nem ad biztos válaszokat, de felkínál egy gondolatkísérletet: mi történik, ha a civilizáció kritikája nem politikai jelszó, hanem egzisztenciális kérdés lesz?
A teremtés tava emiatt különös hibrid: egyszerre kémregény, filozófiai esszé és kulturális szatíra, ugyanakkor ez adja izgalmát és egyediségét is. Kushner nem siet, a történet sokszor inkább megfigyelések és gondolatmenetek láncolataként halad előre.
A regény nem a feszültségből, hanem a perspektívák ütközéséből épül, mint egy intellektuális vita, amelynek hagyománya ma sajnálatos módon épp kiveszőben van a társadalmunkból.
És talán éppen ezért olyan nyugtalanító a könyv hatása. A teremtés tava végére megértjük: nem feltétlenül az a lényeg, hogy ki kit figyelt meg sikeresebben, vagy hogy a küldetés teljesül-e. Sokkal inkább az, hogy a megfigyelés logikája maga is egy rendszer része. Sadie, aki eleinte kívülállónak hiszi magát, lassan ugyanabba a szellemi térbe kerül, amelyet vizsgál. A regény így visszatér a kiindulóponthoz: a titkos művelet ígéretéhez. Csakhogy addigra világossá válik, hogy a valódi kérdés nem az volt, kit kell megfigyelni, hanem az, hogy van-e még bárki, aki valóban kívül áll ezen a történeten.
A borítón látható fotó Lucy Raven munkája.
Kapcsolódó cikkek:
