Eltűnődtél már azon, hogy mi zajlik a filmstúdiók kulisszái mögött, amikor kialszanak a reflektorok, és a ragyogó mosolyok helyét átveszi a jéghideg ámítás? Esetleg előfordult már veled, hogy annyira hinni akartál egy tökéletesen felépített hazugságban, hogy észre sem vetted a repedéseket a mázon, amíg az egész kártyavárként össze nem dőlt? Nos, ha a fenti kérdéssel igennel válaszoltál, akkor Sash Bischoff debütáló thrillere, A bosszú édes az idei éved egyik legnagyobb élménye lehet.
Lila Crayne Amerika legfényesebb csillaga, akiért egy egész kontinens rajong. Ő a megtestesült álom: nagylelkű, ragyogóan szép, és éppen élete legfontosabb szerepére készül zseniális rendező vőlegénye, Kurt Royall filmjében. A feladat nem kicsi, hiszen Fitzgerald Az éj szelíd trónján című klasszikusának bátor, feminista olvasatát ültetik át a mozivászonra. Lila pedig – mivel szakmája megszállottja – semmit nem bíz a véletlenre: a hitelesség kedvéért terápiába kezd a karizmatikus Dr. Jonah Gabriellel, hogy saját múltjának traumáit mozgósítva kelthesse életre a törékeny Nicole karakterét.
Ám ahogy a rendelő csendjében elkezdenek felszakadni a régi sebek, Lila makulátlan élete ijesztő sebességgel kezd darabjaira hullani, mi pedig hamarosan rájövünk, hogy a csillogó felszín alatt Pandora szelencéje lapul, amit talán jobb lett volna örökre zárva tartani.
A könyv egyik legelőnyösebb vonása a szerkezete, Bischoff ugyanis kilép a lineáris történetvezetés megszokott medréből. Egyfajta irodalmi tükörlabirintusba kényszerít minket, ahol a külső narráció a hollywoodi forgatások csillogó, mégis feszült világába kalauzol, míg a terápiás feljegyzések Dr. Gabriel szubjektív szűrőjén keresztül mutatják be a dívát. Ezt a képet zúzzák végül porrá Lila személyes naplóbejegyzései, amelyek kíméletlenül cáfolnak meg mindent, amit addig igaznak hittünk. Ez a stilisztikai játék egyszerűen nem hagyja, hogy hátradőlj: folyamatosan gyanakodsz, újra és újra átpörgeted a fejedben a korábbi jeleneteket, míg végül rájössz: Lila és Jonah igazi kaméleonok – akik minden fejezetben új arcukat mutatják, miközben egymás titkait lehántva eljutnak a pőre valóságig.
De a szerző nem áll meg a puszta izgalmaknál: a történetet stílusos esztétikába csomagolja. A bosszú édes egyfajta szerelmes levél, (vagy inkább sötét óda) F. Scott Fitzgerald örökségéhez, tele olyan irodalmi utalásokkal, amiket az ínyencek igazi kincsekként gyűjtögetnek majd olvasás közben.
A próza lírai, mégis tűpontos, a párbeszédek pedig olyan élesek, mint egy szike, ami mélyen belevág a hollywoodi csillogás alatt rothadó zsigerekbe. A sorok között morális kérdések is megbújnak: létezik-e valódi női szolidaritás, vagy a siker oltárán bárki feláldozható? Lila útja során szembe kell néznünk a provokatív dilemmával: vajon beszélhetünk-e feminizmusról akkor, ha valaki csak a saját céljait hajszolja, akár más nők kárára is? A regény mesterien boncolgatja a párkapcsolatokban meghúzódó hatalmi játszmákat és a társadalmi elvárásokat, így a történet nemcsak egy izgalmas hajsza, hanem szépen becsomagolt társadalomkritika is, ami az utolsó oldalig feszültségben tart.
Úgyhogy készíts be mellé egy nagy bögre kávét, mert ha egyszer elkezded, nem fogod tudni letenni. Bischoff bebizonyítja, hogy a múlt nem marad a mélyben – néha visszatér, hogy benyújtsa a számlát.
Kapcsolódó cikkek:
