Ha alkalomadtán felteszik nekem a kérdést, kit hiányolok manapság a szórakoztatóirodalmi palettáról, gondolkodás nélkül Michael Crichton nevét említem. A 2008-ban elhunyt szerző nem csupán könyvei lapjain teremtett dinoszauruszokat, de ő maga is az volt: egy mára már letűnt kor képviselője, aki még hitte, hogy nem a mennyiség a fontos, hanem a minőség, és aki éveket szánt arra a kutatómunkára, amely lehetővé tette, hogy történeteit a lehető leghitelesebb hangon és minőségben mesélhesse el. Manapság, a tömegtermelés korában rettentően hiányzik az a szórakoztatóirodalmi nívó, amit képviselt, a hagyatékából előkerült és James Patterson által befejezett műve pedig minden hibájával együtt is csak megerősíti mindezt.
Jurassic Park, Az elveszett világ, Kongó, A gömb, Zaklatás, Westworld, Vészhelyzet, csak néhány cím ebből a rendkívül sokrétű (hisz regényíróként, forgatókönyvíróként, de még filmrendezőként is sikeres volt) életműből.
Nem véletlen, hogy az idestova tizenhét éve elhunyt Crichton neve nem kopik ki a köztudatból, látszólag feneketlen íróasztalfiókja ugyanis olyan regénykezdeményekkel van tele, melyekre a könyvpiac ma is igényt mutat.
Az más kérdés, hogy ezek a posztumusz – és nagyrészt szellemírók által befejezett, összeszerkesztett – művek csak nyomokban idézik meg a szerzőt (vagy még úgysem, lásd Dragon Teeth), mégis örülni tudok nekik, mert még így is többet adnak mindabból, amit szeretek a szórakoztatóirodalomban, mint néhány nagyon mai, nagyon népszerű társuk.
Crichton legutóbb előkerült ötletét (regénytöredékét?) a világ egyik leggazdagabb és legolvasottabb írója, James Patterson fejezte be, akinek nevét látva inkább enyhe gyomorideg, semmint megnyugvás kerülget. Az Alex Cross-széria írója mára az irodalom tisztes kisiparosává avanzsált, úgyhogy érdeklődve vártam, miként sikerül megidéznie Crichton szellemiségét.
Patterson a Kitörés című regényt eddigi pályafutása egyik legnagyobb vállalkozásnak titulálta, és talán épp Crichton iránti rajongása okán szerencsére jobban megerőltette magát, mint azt mostanság megszokhattuk tőle.
A regény mondhatni hagyományos Crichton-i csavarral indul: Hawaii buja őserdője alatt lassan nő a feszültség, amikor a Mauna Loa vulkán felébred szendergéséből. A földből feltörő, megállíthatatlan erő már előre garantálja a blockbuster hangulatot, Pompeii pusztulását modern környezetben megidézve, amit egy titkos, földalatti, katonai nukleáris hulladékraktár tesz még fenyegetőbbé. Adva van tehát mindaz a tét és tudományos érdeklődésre, elmélyülésre szánt háttér, ami annyira izgalmassá tette a Jurassic Parkot vagy A gömböt, számomra pedig a kérdés egyértelműen az volt, Patterson olykor forgatókönyvre hajazó stílusa mennyiben telepszik majd rá Crichton ötletmaradványaira.
A válasz felemás. A Kitörés mind a 109 rövidke fejezete egy érdekes és izgalmas hajsza története, amit főhőseink az idővel és az elemekkel folytatnak.
A felderengő tudományos alapokban megjelennek a technothriller műfajára jellemző vonások olykor a legszebb, Crichtont és Tom Clancy-t idéző fordulatokkal; ez a dinamika, a láva fenyegető hömpölygése, az óra ketyegése és a pusztulás látványa mind Patterson eszköztárának intenzív használatával válik igazán sodró történetté, amelyben kétségkívül meglapul az alapanyag tisztelete: Crichton érdeklődése a vulkanológia és a biokémia kapcsolata iránt.
Sőt, továbbmegyek. Patterson ügyesen őrzi meg a Kitörés témái közt a természet ereje és emberi arrogancia közti szembenállást, valamint a tudomány etikájának kérdéskörét, és a katasztrófával összefüggő emberi titkok motívumát is, mely olyan naggyá tette a Jurassic Parkot, és mely Crichton írói perspektíváját egész életében meghatározta.
Ráadásul Patterson túllép az emberiség kontrollkényszerén, és új nézőpontot teremt: a katonai titkolózás és a nukleáris szennyezés dimenzióját, mert már nemcsak arról van szó, hogy mit kezdünk a tudással, hanem hogy mi az, amit el akarunk fedni vele.
Hogy zavaró-e néha a kapkodó tempó? Abszolút.
Crichton szeretett meg-megállni a történet sodrásában, és elmélkedni a tudományos összefonódások sarokpontjain, erre Patterson üteme nem igazán alkalmas, és a kritikus tempót bizony a karakterek is megsínylik valamelyest. Mégis azt mondom, kellett ez a regény.
Hiányzott Crichton mély empátiája és progresszív gondolkodása, és ha ezután csak ilyen formában találkozhatunk vele, az nem is olyan rossz kompromisszum.
Kapcsolódó cikkek:
