Az irodalmi kánon hajlamos úgy tenni, mintha a nagy sikerek eleve nagy elismeréssel születtek volna. Mintha a klasszikusok és bestseller-listák csúcsán trónoló regények már megjelenésük pillanatában is a kritikusok ovációja közepette léptek volna a világba. A valóság ezzel szemben jóval kényelmetlenebb és érdekesebb. A kortárs kritika számos, ma megkerülhetetlen, milliók által olvasott könyvet nemhogy nem ünnepelt, de kifejezetten megvetett, kinevetett vagy értelmezhetetlennek tartott. Voltak, amelyeket felszínesnek, logikátlannak vagy egyszerűen rossz ízlésűnek bélyegeztek, másokról pedig azt jósolták, gyorsan eltűnnek majd az irodalom süllyesztőjében. Nem így történt. Ezek a regények makacs módon életben maradtak, olvasók millióihoz találtak utat, és idővel – a kritikusok minden igyekezete ellenére – beírták magukat az irodalomtörténetbe. Öt olyan világhírű könyvet gyűjtöttünk össze, amelyek a megjelenésükkor rájuk zúduló bírálatok ellenére mára megkerülhetetlennek számítanak saját műfajukban.
Suzanne Collins: Az éhezők viadala
Az idei év második felében érkezik Az aratás hajnala előzményregény filmadaptációja, amely vélhetően az év egyik blockbustere lesz, nem véletlenül. Az éhezők viadala-könyvek sok-sok millió példányban találtak gazdára, és eddig öt látványos mozifilm alapjául szolgáltak, ugyanakkor a kritika már az első rész megjelenésekor is látványosan fanyalogva fogadta Collins művét. A Guardian azt írta róla, hogy unalmas, kiszámítható, minden eredetiséget nélkülöző, sőt, logikai bukfencekkel terhelt mű, a cikk szerzője pedig azt vallotta, egyetlen okot sem talált, ami miatt szeretni lehetne Katniss történetét.
Dan Brown: A Da Vinci kód
A regény elképesztően sok országban – különösen a Vatikánban – kiverte a biztosítékot, és a Szentszék már megjelenése előtt, pusztán a fülszöveg alapján megtett mindent, hogy tiltólistára tetesse. Bár a Dan Brown által kreált fordulatok és kevéssé ismert történelmi érdekességek a 2000-es évek egyik legnagyobb könyvsikerévé avatták A Da Vinci kódot, a BBC azt mondta róla, hogy ez a regény olyan, mint amikor egy festő nem képes a vonalak közt maradni egy kifestőkönyvben. A Guardian sok száz oldalas semmitmondó vacaknak tartotta, Salman Rushdie szerint új fogalmat alkotott a rossz regényekre vonatkozóan, Stephen King pedig azt mondta róla, hogy a sajt nélküli makaróni megfelelője. Bár, ki tudja, ez utóbbi talán dicséret.
Gillian Flynn: Holtodiglan
Ahogy portrénkban is írtuk nemrég, a Holtodiglan, többek közt meglepő fordulatai és bátor narratív technikája miatt, ha nem is a bűnügyi irodalom mérföldköve, de egészen jóleső és újító szándékú darabja, amilyen nem születik minden évben. A kritikusok ugyanakkor persze itt sem lelkesedtek, akadt, aki már a címválasztáson megbotránkozott (The Gone Girl), aztán a történetben nem látott mást, mint a popkultúra rendkívül visszataszító hatását. A Guardian nem merészkedett ilyen messzire, sőt, dicsérte például a karaktereket, ugyanakkor csak egy átlagos kriminek minősítette, ami vélhetően nem arat majd nagy sikert. Nos, a Ben Affleck főszereplésével készült adaptáció végül elképesztő bestsellert csinált a regényből.
F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby
Hemingway, Faulkner, de még Gertrude Stein is odáig volt a tavaly épp 100 éves A nagy Gatsbyért, Fitzgerald maga is a legjobb művének nevezte, ma pedig már egyértelműen az amerikai irodalomtörténet halhatatlan klasszikusa. A Chicago Tribune korabeli kritikája szerint ugyanakkor a könyv teljesen irreleváns, abszolút hiteltelen a szereplők és viszonyaik ábrázolása, a központi konfliktus pedig egyenesen nevetséges. Másutt egyszerűen nem értették, hogy a regény korrajz vagy épp karikatúra akar lenni, és egész egyszerűen azt írták róla, hogy szerzője fájdalmasan erőlködve igyekszik iróniával írni, de képtelen rá, és a legjobban akkor járna, hogy soha fel sem vállalná, hogy ő írta a művet.
Margaret Atwood: A Szolgálólány meséje
Az HBO elképesztő sikerű sorozata korunk egyik legnagyobb írójává emelte Margaret Atwoodot, a Testamentumok címmel megjelent folytatás pedig még a Booker-díjat is elnyerte 2019-ben. Atwood már bejáratott névnek számított, mikor 1986-ban kiadta A Szolgálólány meséjét, első kritikájában ugyanakkor a New York Times alaposan lehúzta azt, tehetetlen ijesztgetésnek nevezve a könyvet. A Time később összevetette a regényt Orwell 1984-ével, valamint Aldous Huxley Szép új világ című művével, és úgy látta, hogy Atwood – hiába törekszik utánozni őket – csúnyán alulmarad mindkettővel szemben, mert épp az alapvetően rideg hangulat eltalálására volt képtelen. Hát, ez is egy vélemény.
Kapcsolódó cikkek:
