Létezik egy olyan amerikai regény, amelyről túlzás nélkül állítható, hogy változtatott az amerikai nemzet saját múltjáról alkotott irodalmi gondolkodásán. Természetesen Toni Morrison A kedves című művéről van szó, amelyért a szerző 1988-ban Pulitzer-díjat kapott, valamint nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy ő kapta az 1993-as irodalmi Nobel-díjat. E kötet nem csupán életműve egyik vitathatatlan csúcsa, de valami olyasmiről beszélt egészen új nyelven, amiről addig meglepően kevés nagyregény: a rabszolgaság örökségéről, annak továbbélő traumájáról és arról, hogy a történelem nem ér véget attól, hogy egy korszak lezárul.
Morrison kiindulópontja önmagában is megrendítő. A regényt Margaret Garner valódi története ihlette, aki 1856-ban megszökött a rabszolgasorból, majd amikor utolérték, inkább megölte kislányát, mint hogy újra régi gazdái keze közé adja. A történelmi esetből Morrison nem dokumentumregényt írt, hanem valami sokkal maradandóbbat: egy olyan művet, amelyben a történelmi tények lassan átadják helyüket az emlékezetnek, a bűntudatnak és azoknak a sebeknek, amelyek generációkon át öröklődnek tovább.
Éppen ez teszi A kedvest különlegessé. Morrison nem vállalkozik rá, hogy tárgyilagosan elmagyarázza a rabszolgaság intézményét, helyette megvizsgálja, mi marad az emberből azután, hogy egy ilyen rendszer kitörölhetetlen nyomot hagy az életén. A múlt nála nem visszaemlékezésként jelenik meg, inkább egyfajta állandó, szürke és olykor fenyegető jelenlétté válik.
Nem véletlen, hogy a regény legismertebb motívuma maga a kísértet. Ez a természetfeletti elem azonban soha nem horrorisztikus fogásként működik, hanem annak metaforájaként, hogy bizonyos traumákat nem lehet egyszerűen magunk mögött hagyni. E traumák ugyanis velünk élnek, alakítják döntéseinket, kapcsolatainkat – kísértenek minket – és meghatározzák, hogyan gondolkodunk önmagunkról.
Morrison prózája ráadásul szándékosan ellenáll a könnyű olvasásnak. Időkezelése töredezett, a nézőpontok folyamatosan váltakoznak, az emlékezés logikája fontosabb, mint a kronológia. Ez elsőre kétségkívül kihívás, de éppen ez a forma teszi lehetővé, hogy az olvasó ne felületesen ismerje meg a szereplőket, hanem átélje azok belső világát, és belülről érzékeltesse a történelmi traumák működését.
Morrison maga sem gondolta, hogy A kedves lesz életművének legismertebb darabja. Megjelenése után ugyan óriási kritikai sikert aratott, de amikor 1988-ban nem kapta meg a Nemzeti Könyvdíjat, negyvennyolc fekete író és értelmiségi nyílt levélben tiltakozott amiatt, hogy az amerikai irodalmi élet nem becsüli kellőképpen Morrison munkásságát. Egy évvel később aztán Pulitzer-díjat nyert, 1993-ban pedig, ahogy már említettem – első afroamerikai nőként – neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat. Ma már nehéz elképzelni a 20. század végének amerikai irodalmát – akár Colson Whitehead vagy Percival Everett munkásságát – A kedves nélkül.
Külön öröm, hogy csaknem húsz évvel az első kiadás után, jelentőségéhez méltó csodás borítóval újra elérhető a magyar olvasók számára is. Bár Morrison 2019-ben, 88 éves korában elhunyt, nyelvének zeneisége, bibliai ritmusa és szándékosan rétegzett mondatai most mind nagyobb figyelmet kapnak, így jó lehetőség ez arra, hogy a magyar olvasó közelebb kerüljön ehhez a rendkívül összetett prózához.
Mert végső soron A kedves nem azért klasszikus, mert kötelező olvasmány lett belőle, és nem is azért, mert díjak hosszú sora igazolja jelentőségét. Morrison regénye úgy beszél egy konkrét történelmi korszakról, hogy közben egyetemes kérdéseket tárgyal emlékezetről, szeretetről, bűntudatról és az emberi méltóságról. Az igazán nagy regények nem egyszerűen megőrzik a múltat, hanem új nyelvet és értelmezési keretet is adnak hozzá. Toni Morrisonnak ez sikerült, ezért olvassuk A kedvest közel negyven évvel első megjelenése után is.
Kép: Reg Innell/Toronto Public Library
Kapcsolódó cikkek:
