A nekrológ sokszor hálátlan műfaj. Jelen esetben kifejezetten haszontalan. Néhány ezer karakterben megpróbálni elmondani, ki volt, milyen volt, mit hagyott maga után, aztán kitenni a pontot a végén. Nádas Péter esetében talán éppen ez a legnehezebb: az életműve mintha évtizedeken át annak bizonyításán dolgozott volna, hogy egy embert nem lehet ilyen egyszerűen összefoglalni. Ugye mondtam, hogy haszontalan műfaj, mégis belevágok.
Nádas egyszer azt mondta: „Tényleg arra a kérdésre akar válaszolni, hogy mi az ember. Nem arra a kérdésre, hogy milyen az ember.” Talán ez a különbség az egyik kulcs a katartikus életműhöz. A „milyen” tulajdonságokat keres, jellemet, erkölcsi kategóriákat, megfejthető személyiséget. A „mi” viszont már bizonytalanabb terepre visz: testhez, emlékezethez, családhoz, ösztönökhöz, történelemhez, ahhoz a rengeteg látható és láthatatlan összefüggéshez, melyből megszületik az egyén.
Már A Bibliában és az Egy családregény végében ott bújik meg ez a gyanakvás az egyszerű történetekkel szemben. A gyerek nézőpontja, a családi viszonyok és a politika nem külön rétegek: egyazon tapasztalat részei.
Nádasnál a történelem beköltözik a lakásba, a családi mondatokba, a hallgatásokba, végül az ember húsába rágja magát. Nincs egyszerű válasz arra, hol végződik a magánélet, és hol kezdődik a korszak.
Az Emlékiratok könyve ezt a kérdést hatalmas térben vizsgálja. Identitás, szerelem, vágy, emlékezés és történelem úgy csúszik egymásra, hogy egyetlen ember sem maradhat kizárólag önmaga. A Párhuzamos történetek pedig még ennél is radikálisabb vállalkozás és nem pusztán lehetetlen terjedelme miatt: mintha az egyéni történet önmagában már nem is lenne elegendő mértékegység. Testek, sorsok, családok és történelmi erők kapcsolódnak össze, sokszor anélkül, hogy a világ megnyugtató rendet, vagy akár kapcsolatot keresne köztük.
És amikor eljutunk a Világló részletekhez, Nádas már a saját emlékezetét teszi ugyanennek a vizsgálatnak a tárgyává. Nem egyszerűen visszaemlékezik. Gyanakszik arra is, amire emlékszik. Arról beszélt, hogy az első emlék még kép, amelyhez nincs szó, és sokszor azt sem lehet eldönteni, valójában megtörtént-e, vagy később képzeltük hozzá saját történetünkhöz. Ez több mint írói módszer. Annak belátása, hogy még saját magunkról sincs teljes és megbízható tudásunk, és forrás, melyből merítkezhetünk.
Tartom, hogy Nádas egyik legfontosabb írói erénye a figyelem volt. Nem valamiféle ünnepélyes lassúság, és nem is egyszerűen az, hogy nagy könyveket írt. Önfejűség, makacsság ez, amellyel nem engedte, hogy a pontosságot feláldozzuk az egyszerűség kedvéért. Egy ember lehet egyszerre áldozata és alakítója a saját történetének. Egy emlék lehet igaz és mégis pontatlan. A test tudhat valamit, amit az értelem csak később fog fel, a lélek pedig még később fogad el. A történelem nem dátumok halmaza, hanem emberi érzéseké, mint a félelem és a szeretet.
Most, hogy Nádas Péter elment, természetes módon megpróbáljuk majd elhelyezni őt. Keresünk neki egy biztonságos helyet a halhatatlanok panteonjában. A magyar és az európai irodalomban, a huszadik és huszonegyedik században, vagy épp a nagy regényírók közt. Díjakkal, címekkel, rangokkal, hatásokkal dobálózunk. Minden igaz lesz, amit mondunk róla, és mégsem írja le pontosan, ki volt ő.
Azt hiszem, titkon erre tanított a történeteivel: hogy az emberből mindig marad valami az összegzésen kívül és azon túl. Valami, ami nem fér bele az életrajzba, a történelembe, és néha még a saját emlékezetünkbe sem. Egy nekrológnak végül pontot kell tennie egy élet végére. Nádas Péter életműve ugyanakkor emlékeztet rá, hogy az ember története nem ér véget ugyanott, ahol az élete. Valami ilyesmi a halhatatlanság.
Kiemelt kép: Máté Péter /Jelenkor Kiadó
Kapcsolódó cikkek:
