Gimesi Dóra: Amikor mesélni kezdtek a fák
Miközben a könyvesboltok felnőtt szekcióiban évek óta töretlenül hódítanak a generációs történetek, a gyerekkönyves kínálatban alig találunk meséket az ősökről. Mégis, megéri alaposan átkutatni értük a polcokat.
Gimesi Dóra ma épp a gyerekirodalom egyik, ha nem egyenesen a legfontosabb szereplője. Mondhatnánk, hogy aki nem hiszi, járjon utána – de sokkal valószínűbb, hogy így vagy úgy már minden szülő találkozott legalább egyszer a munkáival. Például amikor egy nehéz családi helyzetről akartunk mesélni, és a Csomótündért lapoztuk fel. Vagy amikor az életek sokszínűségéről kerestünk történeteket, és az Emma csöndjét kezdtük el olvasni. Esetleg, amikor egy klasszikust kerestünk, és a gyönyörű Maeterlinck-átiratánál, A kék madárnál kötöttünk ki. Amikor a kiskamaszunk az Időfutárt hallgatta és/vagy olvasta. Vagy amikor a Budapest Bábszínházba mentünk.
A 2025-ben az év gyerekkönyvének is választott Amikor mesélni kezdtek a fák kicsit olyan, mintha a fenti történetek best of-ját olvasnánk, amelyben hirtelen Budapest (sokak számára) unalomig ismert helyszínei épülnek újra, a házak, a fák, a terek és az emberek között pedig a varázslat halvány árnyalatai adnák a kötőszövetet.
Sem királyfik, sem sárkányok, de még a margitszigeti víztoronyban élő tündérek sem kerülnek elő ezúttal. A mágia itt maga az élet, a generációkon átívelő, minimálisan elemelt történetek, amelyekhez gyerekként épp olyan könnyen lehet kapcsolódni, mint a népmesék varázsvilágához.
Már Alíz, a harmadikos kislány története is egy ízig-vérig generációs élménnyel indul: a Városliget letarolásával. Aki annak idején, a 2010-es évek második felében végignézte, az pontosan emlékezhet arra, amint egyik napról a másikra tűntek el nemcsak a Liget arcát meghatározó épületek, hanem maga a természet is, kevés reménnyel kecsegtetve, hogy egy nap mindennek a helyén rendezett és életképes park, vagy a város egyik legjobb játszótere fog felépülni.
Alíz 99 éves dédmamája is rengeteg szállal kötődik a helyszínhez, az életerős és energikus hölgy pedig lesújtva veszi észre, hogy a tarvágásnak egy vele egyidős nyárfa is áldozatul esett. Ahogy azonban gyorsan kiderül, a terek történeteit sokkal mélyebb gyökerek őrzik, amiket még markológépekkel sem lehet kitépni.
Alíz és dédmamája a csonk évgyűrűit számolva időutazásra indul, Budapest, és vele együtt a család nemzedékeket átívelő múltjába.
Felütésként egyből az 1896-os Ezredéves Kiállításra érkezünk meg a Ligetbe, és vele együtt a könyv egyik legmakulátlanabb emlékébe: a „boldog békeidők”-be. Alíz szépmamájáért, az olasz gyönyörűségért sorban állnak a kérők, akiknek versenyben kell megelőzniük a földalattit. A népmesei történetbe hamarosan megérkezik a szegénylegény is egy magányos cigányprímás képében, aki ezúttal nem táltos paripán lép színre, hanem egy elhagyatott körhinta ütött-kopott lován. Mégis, mindez elég ahhoz, hogy a szerelem lángra lobbanjon, és elinduljon a család története.
Történelmi ismereteinkre hagyatkozva sejthető, hogy az ezt követő fejezetek mind borúsabb környezetben kelnek életre. Elkerülhetetlenül ott találjuk magunkat a világháború díszletei között, vagy a diktatúra fullasztó börtönében – aki pedig próbált már ezekről a témákról beszélgetni egy öt-hatéves olvasóval, az pontosan tudja, hogy milyen emberpróbáló feladat életkornak megfelelően adagolni a múlt szörnyűségeit.
A könyv legnagyobb erénye épp ezeken a pontokon mutatkozik meg. Gimesi Dóra olyan kendőzetlen őszinteséggel ír a történelmi traumákról, mint amikor a Csomótündérben egy mozaikcsalád születését meséli el: a sötét háttérnek nem az elhallgatás vagy a szépelgés, hanem az emberség ad kontrasztot, ami idővel túl is ragyogja a megpróbáltatásokat.
A prímás szépapa hegedűje elnémul a légópincében, a lebombázott házak egymással pörölve keresik tetőszerkezetüket, a 60-as évek bezártságában egy, a Városligetbe hurcolt (Az ellenállás melankóliájából is ismerős) bálnán keresztül nyílik ki a világ, a késő kádárizmus fenntarthatatlansága pedig egy karikatúrába illő tanárnő alakján keresztül válik megérthetővé és megmosolyogtatóvá.
Ahogy a legjobb történetekben, ebben a mesében sem tudhatjuk pontosan, hogy mikor állunk a valóság és mikor a mese partján. Ezt az álomszerű világot gyönyörűen építik tovább Rófusz Kinga szellős, végtelenbe vesző illusztrációi. A kiadó nagyvonalúságát dicséri, hogy az egyik legnagyobb nemzetközi gyerekirodalmi elismeréssel is kitüntetett művész képeit nem igyekezett beszorítani a szövegek mellé, az olvasó egész oldalpárokon keresztül veszhet el a képekben.
A történet pedig valójában az utolsó oldallal sem ér véget. Alíz a mese végére épp elég naggyá válik ahhoz, hogy a múltban tett utazások után átvegye a stafétát, és a saját történetét kezdje el mesélni.
Hogy lesz-e folytatás? Hogy kiderítsük, legjobb, ha mi magunk is keresünk egy fát, és számolni kezdjük az évgyűrűit.
A hónap gyerekkönyvéhez ajánljuk:
Kapcsolódó cikkek:
