Alex Pavesi nevét az itthon is nagy sikert aratott Nyolc nyomozó című rendhagyó krimije kapcsán ismerheti a magyar közönség. Régóta várt második regénye, a napokban megjelent A meg sem történt gyilkosságok a klasszikus bűnügyi történetek szabályait újraírva táncol a fikció és valóság határvidékén, ami az angol szerző védjegyévé kezd válni. Az íróval a műfaji határok lebontásáról, a valóság természetéről és a rejtélyek valódi funkciójáról beszélgettünk, de szóba került Albert Camus és Agatha Christie is.
A meg sem történt gyilkosságok, hasonlóan első regényéhez, a Nyolc nyomozóhoz a fikciós szerkezetekkel való játék egyik újabb példája. Miközben a történet maga rendkívül feszült, a forma ismét csavaros. Szerzőként mit keres mindig a formai játékban, a krimi hagyományaitól eltérő szerkezetekben?
A krimi működése azon alapul, hogy kérdéseket ébreszt az olvasóban, majd meglepi a válaszokkal. A kérdés, hogy tényleg ennyire meglepőek ezek a válaszok?
Hogy például kiderül, valójában a nyomozó a gyilkos. Szerintem ez is egy elcsépelt toposz, amit a legtöbb olvasó már tucatszor látott. Én mindig azokat a krimiket keresem, amelyek tényleg kiszámíthatatlan irányba kanyarodnak, amelyeket ismeretlen alkotóelemekből raktak össze. Ezek ritka madarak, épp ezért próbálok én is ilyen történeteket írni.
A regény fő helyszíne a klasszikus krimiket idézi, történetében pedig megkérdőjelezi ezek szabályait. Mely szerzőktől meríti az inspirációit előbbi és utóbbi esetében?
A múlt század második felében volt néhány író – Jorge Luis Borges, Italo Calvino, John Fowles és még páran – akik a történet szerkezetével kísérleteztek. Őket általában a posztmodern szerzők közé sorolják.
Ezek az írók alapjaiban változtatták meg, hogyan gondolkodom az írásról, és máig folyamatosan inspirálnak. De közben mindig is rajongtam a klasszikus krimikért is, különösen Agatha Christie és G. K. Chesterton munkáiért. Ezt a két világot próbálom összehozni.
Számomra ez teljesen természetes párosításnak tűnik, mert van bennük valami közös: a játékos történetmesélés iránti vonzalom, nem pedig a valósághűség rögeszméje.
Vajon merre tud még fejlődni a meta-krimi, mint a bűnügyi regények formája? Mely műfaji törvényszerűségeket lehet áthágni, és melyek vannak kőbe vésve?
Nagyon örülnék, ha több olyan rejtély születne, amely hétköznapi emberekre fókuszál szokatlan helyzetekben. Engem személy szerint a rendőrségi munka nem különösebben foglalkoztat. Egy rejtély sokkal több is lehet, mint egy gyilkosság, ahol nem tudjuk, ki az elkövető.
Szóval jó lenne, ha a műfaj merne kevésbé ismert szituációkba is beleásni. Ami pedig az érinthetetlent illeti, sok igazán izgalmas krimi nyitva hagyott, kétértelmű lezárással ér véget (gondoljunk csak Paul Auster regényeire).
Én valószínűleg sosem írnék ennyire elmosódott befejezést. Persze, egy-két szál maradhat elvarratlanul, de szerintem, ha feltettél egy kérdést a könyv első felében, akkor a másodikban illik megválaszolni azt. Lehet, hogy ez csak afféle régimódi hozzáállás, de hát én ilyen vagyok.
Van olyan szabály a klasszikus krimiirodalomban, amit, ha tehetné, örökre eltörölne?
Szerintem ideje lenne elengedni a klasszikus nyomozófigurát. Tudja, azt a karaktert, aki soha nem hibázik, és mindent azonnal átlát.
Ezek nem nyomozók, hanem szuperhősök. És ahogy a szuperhősökkel is, a piac már bőven túl van telítve velük.
Sokszor felmerül a kérdés a műfaj kapcsán, vajon fontos-e, hogy az olvasó versenyt fusson az íróval az ügy megoldásáért. Ön szerint fontos, hogy az ügy az olvasó számára mindig megoldható legyen?
Nem igazán. Amikor krimit olvasok, eszem ágában sincs megpróbálni megfejteni a rejtélyt. Teljesen felesleges erőlködés.
Az olvasó sosem tudhatja, milyen szabályok szerint játszik az író, és ha netán mégis sikerül kitalálni a megoldást, az egyetlen „jutalom”, hogy tönkretetted a saját olvasmányélményedet.
Szerintem a legtöbb olvasó pont így van ezzel. Ráadásul ez erősen lekorlátozza, mit kezdhet az író a történettel.
A karakterei gyakran írók, szerkesztők, olvasók, vagy épp ilyen helyzetekbe kerülnek. Miért vonzódik ennyire az írás aktusának dramatizálásához?
Szerintem a végső rejtély maga a valóság természete, vagyis az, hogy miért létezik egyáltalán bármi. És amikor az ember krimit ír – vagyis alapvetően egy nem létező történetet mesél el –, akkor kísértésbe esik, hogy magát ezt a „nemvalóságot” is beépítse a regény titokzatosságába.
A legegyszerűbb módja ennek, ha a szereplők – miközben ők maguk is fiktívek – elgondolkodnak a fikció természetén.
A Nyolc nyomozóban ez burkoltan van jelen; A meg sem történt gyilkosságokban viszont nyíltan. Lehet, hogy ennél tovább már nem megyek ezzel a játékkal. A következő regényemben például egyetlen író sincs!
Érdekelne, hogy a két regény alkotási folyamata kapcsán tanult-e újat a titkok természetéről? Mennyire más elrejteni egy titkot, mint megalkotni?
Szerintem a kulcs az, hogy minden apró részletnek legyen kétféle magyarázata: egy hihető és egy valódi. Először leírod, mi történt, majd megadod a hihető – akár részben igaz – magyarázatot, aztán később visszatérsz, és előállsz az igazi okkal.
Ha valamit teljesen megmagyarázatlanul hagysz, az olvasó azonnal ráharap.
A könyv nemcsak a krimi műfaját boncolgatja, hanem magát az olvasás aktusát is. Van olyan könyv, aminek elolvasása utána másként tekintett a világra?
Közhely, de tizenévesen olvastam Albert Camus Közönyét, ami ráébresztett, hogy az emberek egymással szembeni elvárásai sokszor teljesen önkényesek, minden mélyebb igazolás nélkül. Fiatalon ez volt a kedvenc regényem, újra meg újra elolvastam.
Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnia, hogy A meg sem történt gyilkosságok mit akar mondani az olvasónak a történetek természetéről, hogy szólna az a mondat?
Számomra A meg sem történt gyilkosságok az emberi létezés törékenységéről szól és arról a tényről, hogy a halál, legyen az valódi, vagy csak a szereplők képzeletében létező lehetőség, minden lépésednél ott lohol a nyomodban.
Ha megkérhetné Agatha Christie-t, hogy olvassa el A meg sem történt gyilkosságokat, mire lenne leginkább kíváncsi a véleményével kapcsolatban?
Hűha! Nos, nagyjából tíz gyilkosság van a könyvben és érdekelne, vajon melyik a kedvence. Komolyabbra fordítva:
kíváncsi lennék, mennyire érezte szűknek a műfaji kereteket abban az időben, amikor írt, hiszen a könyvpiac akkoriban egészen másképp működött. És vajon vágyott-e arra, hogy még jobban felforgassa ezeket a szabályokat, tekintve, hogy több művében is híresen szembement a konvenciókkal.
