Az Ida regénye díszkiadása mellett vásárlóink most szert tehetnek egy egyedi tervezésű, könyvkötésű naplóra is, amibe megírhatják saját történetüket. Legyen a végeredmény önéletrajz, kitalált történet, versgyűjtemény vagy bármilyen más műfaj, bízunk benne, hogy egyedülálló kiadványunk segítségével sokan megtalálják majd a módját, hogy gondolataik utat találjanak a papírra.
Libri: Hogyan kezd egy új könyv megírásába? Jön egy ihlet, és abból bontakozik ki a történet?
M. Kácsor Zoltán: Az a helyzet, hogy az ihletben klasszikus értelemben nem hiszek. Helyette hiszem, hogy létezik egy meditatív jellegű állapot, amiben megszületnek a művek, és ezt az állapotot a művész, sok gyakorlás révén az alkotás idejére tudatosan el tudja érni. Ebben az állapotban aztán egy írónak kiélesednek a szövegalkotási képességei, ami érinti a szavak, a fejezetek és a történet egészének szintjét is, tehát egyszerre tud koncentrálni egymástól olyan eltérő dolgokra, mint a stilisztika vagy a dramaturgia. Ezért van az, hogy utólag, amikor már „józanul” olvasom vissza a szövegemet, olykor én is megkérdem magamtól, hogy na, ez az ötlet vagy az a poén vajon hogyan jutott az eszembe? Tehát már önmagában az alkotási folyamat is elég izgalmas, ám ami szerintem a legmegfoghatatlanabb, az a gyújtópont, azaz a koncepció születése, ami igazi misztikum. Sokáig azt gondoltam, ezt aztán lehetetlen szabályozni (nem, mintha szerettem volna). Egészen addig hittem ezt, amíg meg nem kaptam az első felkérésemet, ráadásul elég szűk határidővel, ahogy kell. Egyedül az alapötlet kitalálásától féltem. Tudtam, hogyha kitalálom a történetet, akkor már meg fogom tudni időben írni, ezért már a felkérés délutánján nekiálltam ötletelni, és nagyon csodálkoztam, hogy estére össze is állt a sztori. Azóta tehát tudom, hogy az alkotásnak ez a része is születhet így: egyszerűen eldöntöm, hogy dolgozni akarok rajta, és ha dolgozom rajta, akkor meg is születik. Mindez persze nem zárja ki azt, hogy váratlanul ne jusson eszembe egy-egy izgalmas ötlet. Azokat egy mappában gyűjtöm, mind arra várnak, hogy egyszer elővegyem őket.
Libri: Sok író mondja, hogy a könyvírás hatalmas fegyelmezettséget kívánó tevékenység, amihez le kell ülni, és akkor is próbálkozni, amikor esetleg kevésbé megy a dolog. Ön hogyan dolgozik?
M. Kácsor Zoltán: Azt hiszem, Nádas Péter mondta egyszer, hogy a regényírás hosszútávfutás. Ez nagyon igaz. Egyszer lefutottam a maratoni távot, már csak ezért is tudok helyeselni, de a házépítéshez is hasonlíthatnánk: lépésről lépésre, tégláról téglára kell haladni a munkával, ezt pedig nem lehet máshogy sikerre vinni, mint hosszú (attól függ persze, milyen hosszú lesz az a könyv), rendszeres és kérlelhetetlen munkával, amihez igen, elengedhetetlen a fegyelmezettség. De talán épp emiatt az is elengedhetetlen, hogy aki írni akar, szeresse, vagy idővel megszeresse ezt a munkát! Az én módszerem a következő: ha már megszületett az ötlet, akkor először is írok egy vázlatot, ami jelenetről jelenetre vagy fejezetről fejezetre tartalmazza a történetet. Sokszor születnek ezalatt apró részletek is, akár párbeszédek, amiket mind leírok, de ez a szakasz mégis inkább a történet vázának, a dramaturgiának a szintjéről szól. Meglegyenek a szereplők, mégpedig elég karakteres jellemmel, meglegyenek a fordulópontok, a fejezetvégek, az indítás, a lezárás, érzékeljem a sztori kereteit, hogy úgy fogalmazzam, a „pályát”, amin aztán majd mozoghatok. A leghosszabb vázlatot eddig az Acsargó-mocsarak (Zabaszauruszok 3.) című meseregényhez írtam, kb. százezer karaktert. Ezt valószínűleg kicsit túltoltam, de ebből érzékelhető, hogy milyen részletesen szoktam kitalálni a történetet. Persze figyelek arra, hogy a vázlat kidolgozottsága egy bizonyos határt ne lépjen át, hiszen az már a kreatív írás kárára mehet. Ezután kezdek neki az írásnak. Ha tehetem, igyekszem mindig délelőtt írni, mert akkor friss az agyam. Napi 3-4 órát írok, és ha benne vagyok egy kézirat alkotásában, akkor heti 1-2 regeneráló nap kivételével nem szoktam megállni, amíg el nem készülök vele. Természetesen vannak rosszabb és jobb alkotói időszakok, de úgy vettem észre, hogy többnyire két ok van, amikor nehezebben írok: ha fáradt vagyok, illetve, ha túl sok időt hagytam ki, azaz „formán kívül” vagyok, ezért igyekszem ezekre odafigyelni.
Libri: Ha elakad egy történettel, hogyan lép tovább?
M. Kácsor Zoltán: Biztos lesz rosszabb időszak is, de szerencsére az utóbbi években kevésszer fordult elő velem, hogy elakadtam volna, és akkor is csak pár napig tartott kibogoznom, hol is a gond. Az a tapasztalatom, hogy szinte mindig a koncepcióban keresendő az elakadás oka. Például túl sok cselekményt akarok belesűríteni egy fejezetbe, emiatt kioltják egymást a fordulatok, vagy nem stimmel egy szereplő jelleme. Ha gond van, előbb igyekszem ezeket megtalálni, akár egy autószerelő, aki a hibás alkatrészt keresi. Mondok példákat. A Dragalád visszavág (Zabaszauruszok 4.) című meseregényben eredetileg négy, a történet egészén végigfutó szálat szerettem volna vinni. Már tökéletesen készen voltam a vázlattal, különböző csilli-villi színekkel jelölve Word file-ban őket, de valamiért vacilláltam. Nem sok idő kellett, hogy rájöjjek, mi bánt: mivel egy hatéves kortól ajánlott könyvről van szó, egyszerűen sok négy szálat párhuzamosan futtatni. Mit tehettem? Megvizsgáltam az egész sztorit, és rájöttem, hogy van egy szál, ami nélkül tökéletesen érthető a regény. A teljes sorozatból azonban hiányozna, ezért gondoltam, megírom majd külön könyvben, mert van benne annyi nafta. Ez lesz majd a Zabaszauruszok 6. kötete. Vagy egy másik példa: kért tőlem egy kiadó egy történetet, amit pontosan meghatároztak, milyen hosszú lehet. A megírás egynegyedénél jöttem rá, hogy az általam kitalált történetet lehetetlen ebbe a hosszba belesűríteni. Fogtam tehát, és a négy főszereplőt háromra csökkentettem. Az egyik szereplő néhány jellemzőjét, így tehát funkcióit is beleolvasztottam egy másikéba, és örömmel vettem észre, hogy a konfliktusok így is gyönyörűen működnek, a szöveg hossza pedig jelentősen csökkent, hiszen négy helyett csak három szereplőt kellett bemutatnom, mozgatnom. Persze nagyon sajnáltam az eltörölt szereplőmet, de úgy fogtam fel, hogy reinkarnálódott a másikban. Hát igen, az alkotó munka egyik legfájdalmasabb és legnehezebb feladata a törlés, de ha az a mű minőségét szolgálja, muszáj megtenni. Ha az ilyen problémákat sikerül kiiktatnom, ha csendben és nyugalomban dolgozhatok, akkor jó eséllyel sikerül elakadás nélkül írni.
Libri: Ki a kedvenc magyar és/vagy külföldi gyerekkönyvírója?
M. Kácsor Zoltán: Sok-sok alkotót említhetnék, de most álljon itt csak két név: nagyon szeretem Harcos Bálint és Lakatos István könyveit. Előbbi izgalmasan és ízlésesen egyensúlyoz a valóság és a fantasztikum határán, és mindig meglep valamivel, utóbbi pedig irtó bátran vállal olyan progresszív szövegek megalkotását, mint például az Emma és Tesla sorozat. A külföldiek közül kedvelem a végtelen szabadsággal és lazasággal dolgozó brit írókat (Roald Dahl, Matt Haig, Will Mabbit, David Walliams stb.), de Otfried Preusslert és Michael Ende-t is nagyon szeretem. Ám a legnagyobb hálával, azt hiszem, mégis J. R. R. Tolkiennek tartozom, amiért megírta A hobbitot, a meseregényt, amivel hatalmas segítséget nyújtott a kisfiam olvasóvá nevelésében. Mellesleg ez a szöveg rám is nagy hatással volt gyerekkoromban.
Libri: Gyerekeknek írni mennyiben más – ha más –, mint felnőtteknek?
M. Kácsor Zoltán: A lényeget tekintve szerintem nem sok különbség van. Azt gondolom, legyen felnőtt vagy gyerek, mindenki szomjazza a jó történeteket, a humort, a drámát, vagy akár a megható jeleneteket. Én mindig ennek szellemében igyekszem írni a gyerekeknek, talán ennek köszönhetően kapok olyan visszajelzéseket az olvasóktól, hogy a család sokszor együtt olvassa a könyveimet. De könyvtárosok is mondták már, hogy nem egyszer felnőttek maguknak kölcsönzik ki a meseregényeimet. Fontos azonban megjegyeznem, hogy a tálalás tekintetében természetesen sok dologra oda kell figyelnie egy gyerekkönyv szerzőnek: kezdve a szóhasználattal, a történet, a humor érthetőségével, egészen a cselekményig számos dolgot kell átgondolni, ami ilyen szempontból egy felnőtteknek írt könyvnél nem olyan lényeges. És nyilván vannak bizonyos témák, amik nem gyermekeknek valók.
Libri: Miközben új történeten dolgozik, lebeg a szeme előtt valamilyen „tipikus olvasó”? Egy (fajta) gyerek, akinek a könyve szól?
M. Kácsor Zoltán: Sosem gondolkodtam „tipikus” olvasóban. Ilyen szempontból, ahogy már említettem, inkább a történetszomjas ember érdekel, aki teljesen mindegy, hogy gyerek vagy felnőtt, nő vagy férfi, magyar vagy külföldi, mert mindig szívesen elutazik a fantázia birodalmába, én pedig nem tudok csodálatosabb munkát elképzelni magamnak, mint hogy kalauzként a szolgálatukra álljak.
Libri: Van „tesztolvasója”? Valaki, akinek megjelenés, kéziratleadás előtt megmutatja az új munkáit?
M. Kácsor Zoltán: Az Utazás Dínómdánomba (Zabaszauruszok 1.) című könyvet az akkor négyéves Boglárka lányomnak, és hatéves Vilmos fiamnak írtam. Ez volt az első meseregényem, ezért minden nap, amikor elkészültem egy fejezettel, felolvastam nekik. Nem volt könnyű, mert olyan szöveget kellett alkotnom, amit egy négyéves is megért, és egy majdnem hétéves is izgalmasnak tart, de nem engedtem a kitűzött célból: ha például Bogi elkezdett játszani, ne adj isten elhagyta a terepet, a fejezetet bukottnak minősítettem, és átírtam (szerencsére nem történt meg sokszor). Addig dolgoztam rajta, amíg a felolvasás alatt mindkettőjük szemében azt nem láttam, hogy nagyon élvezik, és várják a folytatást. Azóta persze eltelt néhány év, és már nincs szükségem ilyen mélységű kontrollra. Sőt, ők sem szeretnek belehallgatni, mert annak örülnek, ha a megjelenő könyv története nekik is új. Azért persze mindig izgulok, amikor a kezükbe veszik. Ám feleségemnek, Zsuzsának, akivel együtt végeztünk az ELTE bölcsészkar magyar szakán, a mai napig minden kéziratomról kikérem a véleményét. Nagy szerencsém van, hogy ilyen társam lehet az életben: persze ő sem tévedhetetlen, de amire ő azt mondja, hogy nem jó, az 95%, hogy át kell írni. Ezért is örülök olyan nagyon, hogy 95%-ban szereti a munkáimat. Rajta kívül olykor édesanyám is előolvas, illetve megnevezhetnék még jó pár barátot (szerkesztők is vannak közöttük), akiknek a véleményére mindig számítani fogok, de inkább nem sorolom fel őket. Úgyis tudják jól, hogy most róluk van szó, és örök hálával tartozom nekik.
