Edith Eva Eger A balerina című kötete nyerte tényirodalom kategóriában a 2025-ös év Libri Irodalmi Díját. A döntés és Az ajándék után számomra kérdés volt, miként lehetséges a holokauszt kapcsán új nézőpontot találni, de Edith Eva Egernek sikerült: műve ugyanis nem csupán egy újabb túlélőmemoár. Sőt, legkevésbé az. Ez a kötet ugyanis inkább szól gyógyulásról, mint traumáról, inkább szól reményről, mint szenvedésről, de mindenekelőtt arról, hogy miként lehetséges életünk romjain nemcsak újraépíteni önmagunkat, de másokat is segíteni saját gyógyulásukban.
Eger történetét előző köteteiből jól ismerjük: tizenévesként kerül Auschwitzba, ahol saját fizikai és lelki korlátait átlépve kénytelen túlélni a poklot, a halál árnyékában táncolva.
Ahogy azonban előző kötetei, úgy A balerina sem elégszik meg a holokauszt borzalmainak krónikájával. Valódi súlya és alighanem világrengető népszerűsége épp abban rejlik, hogy a történelmi szörnyűségeket nem végállomásként, hanem kiindulópontként kezeli.
Eger ugyanis pszichológusként évtizedeken át dolgozott traumatúlélőkkel, katonákkal, bántalmazottakkal, és úgy hiszem, rajtuk keresztül folyamatosan önmagával is. Maga a fájdalom is csupán a kezdet, no meg a lehetőség: tanulni belőle, vele élni, erőt nyerni.
Már a korábbi könyveket is az emelte ki a hasonló memoárok (vagy önsegítő könyvek, ki hogy hívja) tömegéből, hogy a szerző páratlan egyensúlyérzékkel bír. Nem tolja rá az olvasóra személyes fájdalmát, nem nyomaszt a minden bizonnyal bestiális emlékekkel. Inkább csak annyit érzékeltet, hogy ő megjárta a mélység sötét bugyrait, és tud egy kiutat, amit szívesen meg is mutat, ha fogékonyak vagyunk rá. Ez a tulajdonképpen felebaráti hang ad a könyvnek egy nagyfokú közvetlenséget, ami attól függetlenül is könnyen talál utat a legkülönbözőbb emberek szívéhez, hogy egyébként mi átéltünk-e valaha hasonló súlyú traumát életünk során.
Sokszor ugyanis nem a trauma „minősége” a lényeg, hisz ez egyénenként eltérő, ahogy lelkünk fájdalomküszöbe is, így Eger inkább a saját történetén keresztül rámutat azokra a mechanizmusokra, melyek pszichológiai szinten viszonylag egységesen jelen vannak bennünk: hogy az emberek hogyan fojtják el, hogyan racionalizálják, vagy miként játsszák le és vonzzák be újra saját traumáikat.
Ami biztos, és ebben Eger nem enged, mert nem lehet benne engedni: a múltunkat nem tudjuk megváltoztatni, de az emlékeinkhez való viszonyunkat annál inkább. És tulajdonképpen ez jelenti a lehetőséget, amit úgy hívnak: választás.
Amiket fentebb leírtam, nyilván okot adnának némi prózai szentimentalizmusra, de A balerina ezzel szemben, bár őszinte és letisztult, sőt, mélyen személyes, teljes mértékben tartózkodik az emlékiratokra sokszor jellemző túlérzékenységtől. Azzal sem lehet vádolni, hogy ne lenne változatos, Eger ugyanis – szakítva a memoárok gyakori lineáris narratívájával – bravúrosan váltogat időt és helyet, múltat és jelent; szimbolika ez bizony, jelezve, hogy maga a traumánk és az abból kivezető út sem egyenes. És bár megtehetné, hogy mindezek után egy megnyugtató üzenettel zár, valójában nem ígér gyors megoldásokat, és nem esik a szemfényvesztés bűnébe. Amikor azt mondtam, őszinte könyv, erre is céloztam: a szerző önmagával is az, és velünk, olvasókkal is.
Hogy miért válik A balerina újra és újra népszerűvé? Azt hiszem, azért, mert nem csupán egy történetet mesél el, hanem hidat épít múlt és jelen, szenvedés és remény, olvasó és szerző között. A fájdalmat nem szépíti, a túlélést nem heroizálja, a gyógyulást nem romantizálja; nyílt, egyenes, és talán épp ezért talál olyan könnyen utat a szívünkhöz.
Nem mondja, hogy minden rendben lesz. Az hazugság lenne. Azt mondja, te rendben lehetsz akkor is, ha sosem kapod vissza mindazt, amid egykor volt. És ebben a mondatban benne van minden, amit manapság annyian keresnek.
Kapcsolódó cikkek:
