Milyen lehet Magyarországot először látni – kívülről, friss szemmel, előítéletek nélkül? Jehan Paumero könyve, A hazám és az otthonom pontosan ezt a pillanatot ragadja meg, és egy meghökkentő, gyakran nevetésre késztető felfedezőútra visz bennünket. Nemcsak arról olvasunk, hogyan hat egy külföldire Magyarország, hanem arról is, hogy egy külföldi hogyan válhat az országunk részévé.
A kötet alaphelyzete önmagában regényszerű: a huszonkét éves francia fiatalembert egy nap telefonon értesítik, hogy mégis elfogadták a korábban visszautasított ösztöndíját, de azonnal döntenie kell. Az ajánlat egy ismeretlen város, Pécs. A „Tziget” fesztivál tapasztalatai és egy bélyegnyi térkép alapján nemcsak az ösztöndíjra mond igent, hanem végül egy új életre is. A ma már magyarul író szerző több mint húsz év tapasztalatait meséli el.
A könyv legnagyobb erénye, hogy nem kíván több lenni, mint ami: egy külföldi ember személyes, őszinte, szeretetteljes, időnként ironikus, de mindig kíváncsi rácsodálkozása egy kultúrára, amelyet napról napra próbál megérteni.
A naplószerű fejezetek olvasmányossá teszik a könyvet, a szerző betekintést nyújt a magyar kultúrába és az életébe az elmúlt két évtizedből.
„Ami a mai napig nehezen megy, és az elején igazi rémálom volt, az az igekötők használata. Most sem tudom, hogy felnyírom, megnyírom, lenyírom, vagy kinyírom-e a füvet.”
A szerző rácsodálkozik, hogy mi, magyarok szénsavast vizet öntünk a borba, hogy a kenyér sarkára ráragasztunk egy matricát, hogy a „croissant kinézetű kenyérdarabka” a kifli, és ha puszit adunk köszönéskor, a bal oldalról kezdjük. A felest húzóra isszuk, Trianon sok idő távlatából is fájdalmas pont nemzetünknek, sörrel 150 évig tilos volt koccintanunk, és a férjezett magyar nők néha „né” toldással felveszik a férjük nevét.
Izgalmas látni, amikor saját, francia kultúrájával veti össze a magyar élményeit, és meglepő módon nem egyszer a magyar jön ki jobban az összehasonlításból. Ilyen például a közbiztonság kérdése. Paumero meglepetten írja le, hogy Magyarországon éjszaka egy buli után hazasétálhat anélkül, hogy bárki belekötne, míg Franciaországban ez elképzelhetetlen. Hasonlóan meglepő különbség a szerző szerint a magyar gyerekekkel való bánásmód, amit tanári pályafutása alatt is tapasztalt.
„Tudják, hogy lehet felismerni egy francia családot a reptéren? A szülők leordítják a gyerek fejét. A magyart egy fokkal nehezebb felismerni, de ha előttem lepakol kilenc szalámis szendvicset, akkor valószínűleg nem tévedek.”
A barátság, a magyar barterkultúra bemutatása kedves pont a könyvben. Paumero humorral meséli, mennyire lenyűgözi ez a típusú bajtársiasság, ami Magyarországon sok helyzetben reflexszerű. Amikor a régi táblákat gyűjtő uszoda tulajdonosnak ajándékba visz egy szuvenírt, onnantól kezdve nem engedik belépőt fizetni. Náluk, mondja, még a barátokat is becsapják, ha az üzlet úgy hozza, itt viszont a barátság és az adott szó erővel bír.
Persze, sehol sincs kolbászból a kerítés. Paumero személyes tapasztalati alapján rávilágít hiányosságokra, de A hazám és otthonom nem társadalomtudományi tanulmány.
Ez egy friss, szórakoztató, néhol elgondolkodtató emberi történet, ami emlékeztethet bennünket arra, amit néha elfelejtünk: magyarnak lenni különleges és csodálatos.
„Szeretem Magyarország hagyományait. Szeretem, ahogy a gyerekek énekelnek a fa alatt karácsonykor. Szeretem, hogy a fiúk locsolják a lányokat húsvétkor, és a mai napi sírni tudnék, ha magyar népzene szólal meg élőben.”
Nyitókép forrása: hvg.hu
Kapcsolódó cikkek:
