Messziről kezdődik ez a történet: jól emlékszem az első találkozásra, pedig több mint húsz éve esett. Akkor újra meg újra megnéztem a Könyökkanyart, Urbán András szabadkai rendezését, amit Tolnai Ottó színpadi szövege nyomán vizionált színpadra. És nem azért repetáztam, mert annyira tetszett volna: ennyi idő után bevallhatom, hogy nemigen értettem, mit látok, valami mégis vonzott hozzá, izgatott benne. (Megnyugtató a tudat, hogy nem vagyok egyedül a kezdeti idegenségérzettel.)
Aztán nem sokra rá elolvastam Parti Nagy Lajos monstre rádióinterjú-regényét Tolnai Ottóval, ez volt a katartikus Költő disznózsírból, és ha nem is világosodtam meg, mindenesetre egyértelmű volt, hogy itt most gombnyomásra fényár önti el az amúgy ismerős és kedves vajdasági vidéket. És akkor egycsapásra Tolnai-követő, -hívő, -olvasó lettem.
Hogy a világ ma és holnap mit kezd Tolnai Ottó friss hiányával, az egészen biztosan a kortárs magyar nyelvű irodalom(tudomány) egyik legnagyobb horderejű kérdése, miközben a hosszú alkotói pálya elevensége, jelenidejűsége vitán felül áll.
A 2025 júniusában átadott Libri irodalmi emlékdíj a vers alakú szövegeket magába foglaló regényes életrajzért, az életműben központi jelentőségű Wilhelm-dalokért szintén ezt bizonyítja.
Talán nem látszik, de eddig is a kötetről beszéltem: Tolnai ugyanis hiánytalan univerzumot épített, vagy talán inkább regisztrált és írt le a palicsi tó partján üldögélve. A már említett Parti Nagy így vall kendőzetlen őszinteséggel interjúalanyának: „Számomra abban, amit te csinálsz, az a sokkoló, mellbevágó és gyönyörűséges, hogy mindennek mindennel páratlanul szerves, opálosan finom összefüggései vannak, egy transzcendens és tenyeres-talpas pókháló a mű, a műved, amit az ember nem győz eleget és elégszer csodálni.”
És valóban, a Wilhelm-dalok (előzménykötete a Vidéki Orfeusz, a két könyv tartalmi viszonyainak áttekintése önmagában izgalmas feladat) komolyan vett „félnótákat” tartalmaz. A sötét hangzású germán név, a Wilhelm (jelentése: erős akaratú védelmező) tulajdonosa ugyanis a falu bolondja, vagyis Wili, de hát a név nem csak ezért telitalálat, hanem azért is, mert játékos, soknyelvű asszociációk egész sorát indítja el.
A bolond valójában bölcs, megtanultuk már ezt sok száz éve az irodalomból és a társművészetekből, és ez valahogy fokozottan igaz erre a reneszánsz prófétára, a hebehurgyák megmondóemberére, a felnőtt testbe zárt gyermeki lélekre, Wilire. Akit a falu az egyszerűség kedvéért bolondnak bélyegez, miközben ő csak mosolyog rajtuk, és helyenként már-már gépies megrögzöttséggel gyártja, készíti, ontja magából és magában játékos világmagyarázó szónoklatait, melyek versregényciklussá izmosodnak.
A Wilhelm-dalok mélyfúrás a Tolnai-univerzumba, hiszen az olvasó itt mindent megtapasztal, amivel előbb vagy utóbb még találkozni fog a szerzőnél. Köznapi és emelkedett, gyermeki és metafizikus, ismerős és idegen, trágár és filozófiai, érzelmes és vulgáris, konkrét és asszociatív, egyetlen szóval összefoglalva leginkább is karneváli, vagyis kifordított, rendetlen.
Mert valahogy úgy képzelem magam elé Wilit, hogy fejen állva, teli szájjal kacagva, dadogva fogalmazza meg hol elharapott, hol túlburjánzó, jól megrágott nézeteit. És ha a cirkuszi mutatványt nem is adjuk elő, próbáljuk csak ki, hogy hangosan olvassuk a szöveget: a nyelv világteremtő erejét ilyen leplezetlenül megtapasztalni felvillanyozó és megrendítő élmény.
Ha már színházzal kezdtem, azzal is keretezem a szöveget: nem véletlen, hogy a vajdasági kötődésű előadó-művészet milyen otthonosan mozog Tolnai abszurd lírai világában. A már említett Urbán András mellett Mezei Kinga, Mészáros Gábor és mások sűrűre szőtt előadásai jutnak eszembe.
Meg persze nem lehet kihagyni Nagy József ’Szkipe’, illetve ahogy a nagyvilág ismeri, Josef Nadj több kapcsolódó darabját. Zárásképp a jó tízéves Wilhelm-dalokra emlékezem röviden. Bicskei István ’Bütyök’ (ő sincs már velünk…) és Nagy József duója biztos kézzel válogatott egy tucatnyit a százötven költeményből: hibátlan ingajáték volt ez személyes és kozmikus között. Bütyökről akkor így írt Králl Csaba kritikus: „Minden hang, gondolat, érzésfoszlány árnyaltan, világosan, minden hivalkodást mellőző érzékeny tolmácsolásban jut el hozzánk, létélményként, titokként, felfedezésként, csak a legnagyobbakra jellemző jól kontrollált hanghordozással. Lassan, kimérten, el-elmélázva, pici distanciával jelezve csak, hogy »odabent« valami nem stimmel, difi van.”
A difi, na igen. Helyben vagyunk.
Kapcsolódó cikkek:
