Interjú Darvasi Lászlóval, a Magyar sellő című, Libri irodalmi díjra jelölt regény szerzőjével.

– Miért kezdett el írni?
Hiszen miért ne kezdtem volna el? Tíz évesen először. Aztán pedig tizennyolc évesen, a gimnázium, a katonaság, az első főiskolás évek kócos érzékenysége odavitt a papír fölé. Ott is maradtam, elég elszántan. Miért ne próbáltam volna meg én is valami olyasmit, amit ennél a nagy írónál és annál is olvastam. És lenyűgözött. És megdöbbentett. Izgalomba hozott. És értetlenséggel töltött el. Mi az, hogy mondat. Mi az, hogy történet. Mitől jó egy vers, egyáltalán hol az a határ, amitől néhány szó verssé áll össze. Eltölteni egy mondattal az éjszakát.

– Mit szeret a legjobban az írásban?
Azt, hogy vagyok. Meséltem erről néhányszor. Néhány éve egy tüdőgyulladásban csaknem meghaltam. Amikor a kóma után már magamnál voltam, elhaló hangon, gyöngén, de kitartóan esdekeltem az idős, nikotinillatú nővérnek, maradjon az ágynál, beszélgessünk. De hát miről?! Végül is mindegy. Csak beszélgessünk. Gazsuláltam. Hízelegtem. Csalódott voltam, és rettegtem, amikor elment. Lógtak belőlem mindenféle csövek, egy pohár vizet nem tudtam fölemelni. De a szétvert, fölsebzett torkommal, a zacskó mód kipukkadt tüdőmmel beszélgetni akartam, mert az azt jelentette, hogy élek, hogy vagyok.

– Mit nem szeret benne?
Végtére azt is szeretem, amit nem szeretek. Mert mi az, hogy ezt a műveletet vagy azt az eljárást nem szeretem pl. regényírás közben?! Ki merné állítani, hogy egy bármilyen művészi tett diadalmenet. Ha egy nagyregény kislábujján vágom a körmöt, akkor is érzem valamiképpen az egész, hatalmas testet. Nincs mit nem szeretni. Olyan van, hogy nem hiszel benne. Rendre előfordul, hogy kétségbeesel, hogy zavarba jössz, hogy föl akarod adni, hogy végképp nem tudod. Káromkodsz, szaggatod a kaftánt. Mindez nem kellemes, és olyan, mintha gyógyíthatatlan lenne az esemény, jóvátehetetlen. De valójában ritkán az. Előfordulnak orvosi műhibák. A hiba mindig a megjelenés után vigyorog rád. Én például nyilván azt a művemet szeretem a legjobban, amit a kritika vagy az olvasók nem annyira kedvelnek. És ez nem baj. Nekem mégis megvan a jó okom, hogy így érezzek.

– Beleképzeli magát az olvasó helyébe írás közben, vagy ez inkább csak hátráltatná?
Azt szoktam mondani, hogy ha gyerekirodalmat, drámát, tárcát ír az ember, akkor figyelembe vesz bizonyos külsődleges tényezőket. Gyereknél: hány évesnek írsz. Nézed a kisolvasót, nem? A dráma szövegénél: mégis mondható-e, hogyan csapong majd a cselekmény a színpad deszkáin, vagy miféle állapotban van éppen a világ. A drámától mindig várható némi aktualitás is. A tárca pedig nem nagyon tűri a blaszfémiát és a túl nyers megfogalmazást. Egyébként munka közben nincs olvasó. Hol is lenne? Miért is kellene figyelembe venni. Én vagyok az olvasó, pedig én, miközben írok, biztosan nem vagyok sem író, sem olvasó. Valami más vagyok, mint ami egyébként, értelemszerűen lennék. Ez különben elég érdekes dolog. Nincs olvasó, nem is kell, ha írsz, aztán ha elkészül a könyved, és szerencséd van, ő mégis megtalálhatja az olvasóit. Azt a néhányat.

– Miért ezt a témát választotta?
Volt néhány németes tárgyú és hangulatú, Kleistet idéző novellám. Gondoltam, összerakok egy vékonyka, ám reprezentatív novelláskötetet. Nézegettem, helyezgettem a szövegeket. Hoppá, egyszerre csak a háttérben földerengett egy regény csalogató váza. Időtlen kor hívott, még ha a 18. század vége is volt körülbelül a cselekmény történelmi évszaka. Beszélő nevek, a romantikát időző alakok és szenvedélyek, gesztusok. Írjuk meg szépen a nyerset, a mocskot. Írjuk meg úgy az önkényt, az alávetettséget, a hatalmi manipulációt, az árulást, az elárultatást, a normalitáshoz való ragaszkodás igényét, hogy az általánosan is érvényes legyen. Költészet és brutalitás, hogy fog ez kinézni.

– Hogyan ír? Mindennap elvégez egy meghatározott penzumot? Vagy csak amikor jön az „ihlet”?
Mondjuk így, elég nagy kistermelő vagyok. Meg néha nagytermelő is, persze. Igen, mindennap írok, viszonylag sokat, olykor több kicsit, vagy regényrészletet, vagy drámát, mesét, sokféle gyümölcsöt, zöldséget. Gyakran arra ébredek, hogy az agyam már írja a penzumot. Az én gondom nem az szokott lenni, hogy nincs, nem jön, a kert hátsó végében duzzog az ihlet. Hanem inkább túl sok jön belőle. Lovaim kiváltképp szeretik a nyargalászást, a vágtát. Sokszor kell poroszkálásra, baktatásra fogni őket, ki ne törjön a lábuk, nyakuk. És hogy le ne essen a lovas.

– Melyik volt a legjobb olvasmányélménye 2019-ben?
Két korábban kiadott könyvet említenék. Takács Zsuzsától A Vak remény című verseskötetet, egy élet költeményeinek a gyűjteményes könyvét, és Zoltán Gábortól a Szomszéd című esszéregényt.

– Mi szeretett volna lenni gyerekkorában?
Tanár vagy régész. Tanár lettem, általános iskolai, magyar és történelem szakos. Tanítottam is Hódmezővásárhelyen és Szegeden. Aztán azóta a mesekönyvek miatt járok iskolákba. Az egyik legjobb dolog az irodalom hozadékai közül. Ötven gyereknek vezényelni. Megunhatatlan dolog.  

– Hol van a kedvenc helye a bolygón?
Az íróasztalomnál. Elég jó a kilátás. Néha horizontot figyelek, máskor kútba bámulok. Mi van abban a kicsike lyukban. Egy tabló, Isten még elsős, elvesztette az iskolatáskáját, beesett a csatornába. Az asztalomtól mindent látok, amit csak akarok. Meg azt is látom, amit nem föltétlenül akarok, de kell.

– Mi az a hanghatás, amit a legjobban kedvel?
Van egy konkrét női nevetés, amitől eléggé el szoktam gyengülni.

+1
– Milyen híres (élő vagy fiktív) személlyel találkozna szívesen? Miért épp vele?
Én Esterházy Péterrel és Megyesi Gusztival találkoznék legszívesebben újra. Elautóznánk a Tanyára, Kistelek mellé Majorkához, hová mindig, minden évben jártunk, fülledt nyár lenne, dongós és aszalós, öt perc alatt fölmelegedne a fröccs a kisasztalon, az unikumos kispohárhoz ragadna a káposztalepke, és közben ronggyá verném őket, ahogy ez sokszor volt fordítva is, székláb közé gurítós fociversenyben. 

Kiemelt kép: Gálos Viktor