Einstein a géniusz szinonimája. A Time magazin őt választotta a 20. század emberévé, emléke mindenkiben – legyen az fizikus, vagy a fizikából vajmi keveset értő laikus – úgy él, hogy ő volt és lesz a soha utol nem érhető intelligencia birtokosa. A többség talán még Newtont tudja megemlíteni, ha fizikust kérdeznek tőle, de Einstein mindenki számára ismerős.

És itt az ismerőst a személyes ismerős értelmében használjuk, hiszen Einstein zsenialitásával, világmegváltó felfedezéseivel, de még sokkal inkább

a hozzá kapcsolt „hóbortos, mégis emberi és közvetlen” tudós imázsával a popkultúra szerves részévé vált.

Nem csoda, hogy az érdeklődés iránta kifogyhatatlan, és valószínűleg sohasem fog alábbhagyni. Az érdeklődők egyszerre több könyv közül is választhatnak, ha meg szeretnék ismerni a tudós valós életét és felfedezéseit – ezek közül hármat emelünk ki.

Az egyik legátfogóbb Einstein-életrajzot Walter Isaacson jegyzi (Einstein – Egy zseni élete és világa ), aki hatalmas léptékű kutatómunka árán tudta szinte a teljesség igényével felrajzolni a tudós kalandos és fordulatokkal teli életútját. Jim Holt Amikor Einstein Gödellel sétált című könyve nemcsak Einsteinről, illetve állandó princetoni séta- és vitapartneréről, az absztrakt matematikai felfogásunkra alapvető hatást gyakorló Kurt Gödelről szól, hanem sok más tudósról, az ő gondolataik alakulásáról. A harmadik könyv nagyon különbözik az előbbiektől – és igazából minden hasonló témájú kötettől is. Az Infografika – Einstein kevesebb szöveg, és több ábra, grafikon és ágrajz segítségével igyekszik közelebb hozni a nagy tudós világát a fiatalabb nemzedékhez, akik az információátadás képi megvalósulásaihoz szoktak.

Amikor az Einsteinről szóló temérdek könyvet nézzük a könyvesbolt polcain, önkéntelenül felvetődik bennünk a kérdés: mi volt a pláne Einsteinben?

Valóban ő minden modernitás atyja a tudományban?

Vagy egyszerűen személyiségéből, illetve a világpolitikai kontextusból (a nácik hatalomra jutása, a zsidóüldözés, a II. világháború, az atombomba) adódóan elkönyveltük zseninek, pedig rajta kívül sok száz, kevésbé harsány egyéniség érdemelt volna ki hasonló vagy még nagyobb dicsfényt, mégsem ismeri őket senki?

A kérdés megválaszolásához 1905-ig kell visszamennünk az időben. Annus mirabilis, vagyis a csodálatos év. E kifejezést általában olyan évekre használják a kultúrtörténetben, amikor több, a világot megváltoztató esemény is történik. Ilyen volt 1543, amikor Andreas Vesalius kiadta Az emberi test szövetéről című munkáját, és ezzel megteremtette a modern anatómiát, illetve ugyanebben az évben Kopernikusz A mennybéli szférák forgásáról című munkája örökre megváltoztatta a csillagászatot. Newtonnak is volt csodálatos éve, 1666, amikor 23 évesen feltalálta a matematikai analízist, leírta a gravitációt, valamint megalapozta a mechanikát és az optikát (kár, hogy ugyanabban az évben volt a nagy londoni tűzvész is, az évszám pedig elég sátáninak tűnt).

Mindezek hatalmas felfedezések voltak, de “az” Annus mirabilisnak (vagy Wunderjahrnak, ahogy már néhány év múlva hívták) mégsem 1543-at vagy 1666-ot nevezik, hanem 1905-öt. A svájci szabadalmi hivatal berni irodájában dolgozott egy szabadalomvizsgáló.

Munkája a legérdektelenebb hivatalnoki állások egyike lehetett a világon, ő mégis nagyon szerette.

Mindig azt mondogatta később, hogy egész Európában nem találhatott volna nagyszerűbb munkahelyet ötletei kiteljesedéséhez.

Albert Einstein számára – mert természetesen róla van szó – nem volt megterhelő a szabadalmi adminisztráció, így a nap legnagyobb részében kísérletezhetett. Ehhez pedig nem kellett neki kémcső vagy részecskegyorsító, csak az agya. Gondolatkísérleteiben pedig, pusztán következtetéseivel és az érvek ütköztetésével megváltoztatta a világot. Kevesen voltak, akikkel megvitathatta volna elképzeléseit (mert kevés fizikust ismert, nem pedig azért – dacára a népszerű legendának –, mert senki sem értette volna azokat), így nagyrészt egyedül dolgozott a berni Kramgasse egyik első emeleti lakásában. Einstein 26 éves volt ekkor, és az év leforgása alatt négy tanulmányt is közölt az Annalen der Physik című fizikai szakfolyóiratban. A cikkek egyenként is olyan áttöréseket tartalmaztak, amelyekről a kutatók nagy többsége egész pályafutása alatt sem álmodhat. A fiatal irodista viszont hobbiból írta meg őket néhány hónap alatt. Ja, és ugyanebben az évben írta és védte meg doktori disszertációját is, de ez már tényleg szinte említésre sem méltó.

Az első tanulmány a fotoelektromos jelenségről szólt, és benne Einstein gyakorlatilag felfedezte a fotonokat, illetve hozzájárult a kvantumelmélet kiteljesedéséhez. A fény egyszer részecske, másszor hullámszerű viselkedését a klasszikus fizika képtelen volt megmagyarázni. Később e felfedezés hozta meg Einsteinnek a Nobel-díjat.

Pedig mindez csak laza bemelegítés volt ahhoz képest, ami néhány héttel később következett.

A második cikkben Einstein leírta a Brown-mozgást, vagyis azt a jelenséget, hogy folyadékokban és gázokban a részecskék a termodinamika törvényeinek megfelelően mozognak. Bár ez nem tűnik igazán nagy dolognak, csakhogy abban az időben még nem volt erős bizonyíték arra, hogy az anyag valóban atomokból állt. Einstein azzal, hogy matematikai bizonyítékokat szolgáltatott a Brown-mozgásra, egyúttal bizonyította az atomok és a molekulák létezését is.

A második cikk május 10-én érkezett be a folyóirathoz, és július 18-án publikálták. Ekkor azonban már több mint két hete a szerkesztők kezében volt a következő kézirat is, ami Einsteint hamarosan világhíressé tette. Ez volt „A mozgó testek elektrodinamikája” című tanulmány, amit később speciális relativitáselméletként ismert meg mindenki. Ebben a tudós egyszerűen új alapokra helyezte a térről és az időről meglévő tudásunkat, és ott is megoldást talált (például a fénysebességhez közeli sebességek esetén), ahol a newtoni törvények csődöt mondtak. A negyedik cikkben ezt az elméletet fejlesztette tovább, és megalkotta azt a képletet, ami azóta is a védjegyének számít, vagyis az tömeg-energia ekvivalencia formuláját (E=mc2).

Néhány hónap elég volt tehát ahhoz, hogy Einstein tudományos értelemben kitörölhetetlen nyomot hagyjon a világtörténelemben. Ahhoz viszont, hogy valódi sztár váljon belőle, kellett bohókás imázsa is. Az imázs, amely tele van legendákkal és homályos mozzanatokkal.

Sokáig tartotta magát például az a legenda, miszerint Einstein rossz tanuló volt, más változatokban megbukott matematikából, esetleg kicsapták az iskolából.

Bár talán jó érzés lehet ezt hinni a tényleges rossz tanulóknak, ebből egy szó sem igaz. Valójában kiemelkedő képességű diák volt, bár az igaz, hogy az iskolai kötöttségeket rosszul viselte. A kicsapásról szóló legenda onnan ered, hogy Einstein a müncheni Luitpold Ginmáziumba járt, amikor 15 éves korában a családja Milánóba költözött. Fél évvel később utánuk akart menni, ezért egy orvos ismerősétől szerzett egy hamis szakvéleményt arról, hogy idegösszeomlása van, és nem képes tovább tanulni. Emellett a matematikatanára arról állított ki számára igazolást, hogy már akkor egyetemi szinten állt matematikából. Ezekkel ment az iskolaigazgatóhoz, aki engedélyezte számára a tanulmányai felfüggesztését, és így utazhatott a családja után Olaszországba.

Einstein első feleségét, Mileva Marićot a zürichi Szövetségi Politechnikai Főiskolán ismerte meg. Mileva matematika- és fizikatanári szakra járt. 1903-ban házasodtak össze, és két fiuk született, Hans Albert és Eduard. Csak a nyolcvanas évek végén találtak rá azokra a levelekre kettejük között, amelyek arról tanúskodtak, hogy házasságkötésük előtt egy évvel lányuk született Lieserl néven. A lány valószínűleg Újvidéken jött világra, ahol Marić a szüleinél lakott abban az időben, de már nem tért vissza vele Bernbe. Vagy örökbe adták, vagy meghalt csecsemőkorában. Soha többé nem említette őt egyik szülő sem. A házasság 1919-ben válással végződött, miután Mileva tudomást szerzett arról, hogy Einstein viszonyt kezdett unokatestvérével, Elsa Löventhallal, akivel még abban az évben összeházasodott.

Elsa anyai ágon Einstein elsőfokú, apai ágon pedig másodfokú unokatestvére volt. A második feleségével emigrált az Egyesült Államokba, de hamarosan, 1936-ban Elsa elhunyt szív- és vesebetegsége következtében. A tudós többé nem nősült meg, és nyilvános szerelmi viszonyt sem kezdett más nővel.

A leghíresebb, nyelvöltős képet 1951-ben készítette róla Arthur Sasse fotós.

Ekkorra már sokkal kevésbé aktív életet élt a tudós, legnagyobb felfedezései már évtizedekkel ezelőtt történtek. Leginkább „a világ legnagyobb zsenije” szerepében vett részt társasági eseményeken. Szándékosan rájátszott a bolondos professzor imázsra, nem hordott zoknit, és fodrászhoz sem járt túl gyakran. A 72. születésnapját ünnepelték Princetonban, ahol Sasse a lapok társasági rovatai számára készített képeket Einsteinről, ahogy helyi előkelőségek kezét rázza, és effélék. Amikor a parti véget ért, és Einstein már a kocsiban ült, a fényképész behajolt az autó nyitott ajtaján, és megkérte a tudóst, hogy még egy utolsó képet készíthessen róla. Ekkor nyújtotta ki a nyelvét. A kép, amikor megkapta néhány nappal később Sassétől, nagyon megtetszett Einsteinnek, rendelt is azonnal belőle öt nyomatot. Később még többet nyomtattatott, és a képet az összes üdvözlőlapjához mellékelte a következő években.