Olaszország, utazás, énkeresés, szerelem, barátság, felnövés. Minden, és még ennél is több. Az Utas és holdvilág sokunk kedvenc könyve, az érte rajongó olvasói kör olyan nagy, hogy tagjai nem is hasonlítanak egymásra. Lehet, hogy életük, életünk teljesen különbözik egymásétól, még az is könnyen meglehet, hogy más életszakaszban volt a legkedvesebb történetünk, a mű szeretete azonban összekapcsol minket. Az Utas és holdvilág örök érvényű, és bármelyikünket képes megszólítani kortól és nemtől függetlenül.

Megjelenése óta sokan méltatták a regényt, szépen, érzelmesen vagy épp okosan. Összeállításunkban már olvashatták kortársaink gondolatait a műről, a továbbiakban pedig igyekszünk megismertetni olvasóinkkal a korábbi kritikákat Szerb Antal klasszikusáról. Elsőként Esterházy Péter 2004-es írását idézzük.

Esterházy Péter
És ha az ember él…*
(Az olvasó országa. Budapest, 2018, Magvető, 19–21. o.)

Vessünk egy pillantást a szerző fotójára. Szigorú szemüveg, intelligens homlok, ilyenek az irodalomprofesszorok. Az is volt (vagy sose volt az?, örökké outsider?), zseniális könyveket írt a magyar irodalom és a világirodalom történetéről, a mai napig ebből készülnek föl az érettségizők, az érettségizők apja pedig újból és újból lapozgatja őket, akár egy regényt. E két könyve Magyarországon olyan népszerű, hogy eltakarja olykor a szépírót. Ezt érezve írta naplójába: Kellemetlen, ha azt mondják rám, irodalomtörténész vagyok. Én író vagyok, akinek témája átmenetileg az irodalomtörténet volt.

Talányosan derűs arc, nyugtalanító és ártatlan szempár – írja egy méltatója, s láthatjuk valóban, a szabályos professzorportréban van valami „megbízhatatlan”.

Ismerek egy nőt – számos utószót tudnék írni róla –, ő mesélte, hogy olyan neki ez a regény, mint egy színes üveggolyó, mely változó fénytörésben mindig másnak mutatkozik. Amikor 14 évesen olvasta, az olasz körutazást élvezte, valóban, olyan, mintha mi is Mihállyal csavarognánk, és persze – hisz mit is mást! – önmagunkat keresnénk, 24 évesen a halál-tematika vonzotta, mert nem félt a haláltól, 34 évesen azt a rengeteg, plasztikusan megjelenő figurát élvezte, Vannina, a sovány római lány, aki mintha átlátna az emberen (és még a melle is nagy), a kókler Szepetneki, aki mégis tud meglepetést szerezni, a titokzatos indiai férfi, aki olyan, mint egy felületesen szelídített tigris (!) és így tovább. És azután elolvasta 44 évesen még egyszer, hogy most a nyelvet vegye észre, ezt az elegáns, zenélő, szellemes és könnyed szerkezetet.

Szerb a nagy magyar elegánsak közé tartozik, oda, ahova Márai (akivel egyidős) és persze a legelegánsabb: Kosztolányi Dezső.

Mondok hasonlatokat: Mintha Bruce Chatwint hallanánk 70 évvel ezelőttről. A fejezetzárásai olyan pontosak, mint egy Molnár Ferenc-felvonásvég. Vagy mint Kundera zárlatai. Olyan könnyedén és mintegy mellékesen tart vallás-, irodalom- és művészeti kurzust, mint Eco.

Kizárólag angol regényekben olvashatni ilyen flegmán és szikrázón nagyképű és kedves mondatokat: …ő is Párizsba utazott, mint azok az emberek szoktak, akik teljesen reménytelenül új életet akarnak kezdeni. Vagy ez a másik gyönyörű: Nem szeretem az olyan embereket, akik nem olyanok, mint más ember. Más ember is elég undorító. Hát még az, aki nem olyan.

Ez olyan regény, amelyben mindenkinek van kedvenc mondata.

A regény imaginárius vagy inkább a végtelenbe vesző központja, a nagy kamaszkori barát (szerelem), Ulpius Tamás. Aki Évával együtt mintha (még egy mintha) Cocteau Vásott kölykökéből jött volna át ide. Tamás a minden. Akiért vágyakozunk, és aki nincsen, de volt. Ő a nosztalgia tárgya.

Sehol másutt nem láttam, csak Szerbnél, ezt az egyértelmű és mégis kemény nosztalgiát, amely tehát nem érzelmeskedő, nem giccsesen hazudozó, amely nemcsak a jóra és kellemesre kíván visszaábrándozni, mintegy kiszedegetve a mazsolákat az emlékekből, hanem az egészre gondol vissza, az egész Ulpius-házra, mindenestül. Ez a nosztalgia szenvedélyes, fájdalmas emlékezés arra a teljességre, amely már soha el nem érhető.

Mihály fölfedezi magában az emberiséget. Vagy talán a civilizált ember a civilizált előttit? Amikor a halálvágyat még nem szelídítette a vallás a túlvilág utáni vággyá? Amikor Érosz és Thanatosz még kéz a kézben…?

Mihály a felnőtt szkepszis és a kamaszos világsóvárgás közt ingadozik, folytonosan a banalitás fenyegetésében. Ez a XX. századi ember.

A regény tekinthető akár variációnak „a lét elviselhetetlen könnyűségére”. Kimondhatatlanul szenvedett azon, hogy mennyire nem szenved, olvashatjuk egy Szerb-novellában.

Sok szerelem van itt, van, aki még az emberiségbe is szerelmes, van, aki önmagába, van, aki a létbe, van, aki a tudásba. Meg az életbe, persze. A szerelembe, a halálba, a szellembe, a mámorba, a múltba, a civilizációba. Nagy szerelmes könyv.

Szerb Antal egy másik, régi világba visz minket, nem a tárgyával vagy a cselekménnyel, hanem a nyelvvel, a gondolkodásmódjával, a nézeteivel, evvel a racionális misztikussággal, egy világba, ahol a férfiak időről időre új kalapot vesznek maguknak, és ahol nem hülyeség és nem paródia egy könyvről azt állítani, hogy tanít, nevel, szórakoztat.

És amikor befejeztük ezt a könnyű és légies könyvet, amikor kellemes olvasmányunk végére értünk, váratlanul kis, éles kérdés hasít belénk: És mit kezdünk a bennünk lévő nyugtalansággal, szenvedélyes nyugtalansággal, amelynek hol szerelem, hol szorongás a neve? Még halljuk a regény utolsó mondatát: És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.

(2004)


* Utószó Szerb Antal Utas és holdvilág című könyvének német kiadásához, Deutscher Taschenbuch Verlag, München.