Ahogyan a Fehér virágok című regénye számos alakjának, neki is vannak tetoválásai, az egyik fontos szereplőjének alakját pedig egy dán tetováló legendánál tett gyerekkori látogatása ihlette. Sissel-Jo Gazan, akinek nemrégiben már a harmadik könyve jelent meg magyarul (a két korábbi A dinoszaurusz tolla és a Tintagomba) számos országba eljutott már az adott nyelvre lefordított művei révén, néhány éve Budapesten is járt. A dán íróval skatulyákról, rendőrökről, boldogságindexről, és a művészet feladatáról beszélgettünk.
A regényeidről azt olvashatjuk, hogy „tudományos krimik”. Ez mit jelent pontosan?
Már megbékéltem vele, hogy az emberek valamiért imádják a skatulyákat. Én ugyan soha nem gondoltam úgy magamra, mint aki tudományos krimiket ír, de regényíróként mindig is közel álltak a szívemhez a természettudományok és a rejtélyek – valamint a pszichológia és a titkok. A regényeimre a legpontosabban talán az a leírás illene, hogy „tudományos pszichológiai krimik titkok körüli csavarokkal”, ezt azonban elég nehéz lenne marketingcélokra felhasználni.
Általában próbálom magamat nem beletenni egy fix kategóriába, de azt sem látom, hogy pusztán egyetlen műfajban alkotnék. Az első szerkesztőm úgy hívta a regényeimet, hogy „összekuszálós irodalom”, és nekem tetszik ez a kifejezés.
A regényeim összetettek, de könnyedek, a mainstreambe tartoznak, de mélyek. Büszke vagyok rá, hogy az emberek úgy gondolnak rám, mint akit nem lehet belegyömöszölni egyetlen skatulyába.
A skandináv szerzők közismerten nagyszerű bűnügyi regényeket írnak. Vajon miért éppen ebben a műfajban alkotnak közülük ilyen sokan és ilyen sikeresen?
Nálunk a tél nagyon hosszú és sötét, és ennél semmi nem indítja be jobban az ember fantáziáját. Északon évi hét-nyolc hónapon át meglehetősen sivár és nyomasztó időjárás uralkodik, és ilyenkor nehéz nem rejtélyekben és feszültségekben gondolkodni. Emellett, azt hiszem, az is szerepet játszik ebben, hogy mi bízunk a rendőrségünkben.
Az átlagos dán szemében a rendőrök jó fiúk, segítenek nekünk, mi pedig megbízunk bennük, szemben néhány olyan országgal, ahol az emberek korrupciót és hatalommal való visszaélést tapasztalnak a rendőrség részéről. A skandinávok számára könnyű elképzelni egy férfi vagy női rendőrt egy regény hőseként vagy hősnőjeként.
Aki nem valamelyik világnyelven publikál, eleve hátránnyal indul. Számodra mit jelent az, hogy sikeres író vagy és több nyelven megjelennek a regényeid? Gondoltál valaha arra, hogy eleve angolul írj?
Nagyon szeretnék angolul regényt írni, és egy nap talán meg is fogom tenni. De bár jól beszélem a nyelvet, nem élek benne úgy, mint a dánban. A dán nyelv a szolgám, megparancsolhatom neki, hogy mindenben engedelmeskedjen nekem, hajlékonnyá tudom tenni, fejleszteni, újra feltalálni – azt csinálok vele, amit akarok.
Kivételes ajándéknak tekintem, hogy számos nyelvre lefordították a munkáimat, és szeretem látni, ahogyan a könyveim új területeket hódítanak meg. Nem azért, mert ezt a siker mutatójának tartom, hanem inkább azért, mert ennek köszönhetően sokat utazhatok, és ennek örülök. Regényíróként jártam már Kanadában, az Egyesült Államokban, Chilében, Argentínában, Ausztráliában, – számos további országban, és ezt nagyon élvezem.
Ha Dániára gondolunk, egy olyan gyönyörű, zöld ország képe jelenik meg előttünk, ahol a föld legboldogabb népe él, ahol az emberek tehetősek, védik a környezetet, nem pazarolják az ennivalót, autózás helyett bicikliznek, a fenntartható divatot támogatják, és a hygge jegyében gyertyákkal és meleg takarókkal teremtenek maguk körül meghitt környezetet. Ez nyilván sztereotípia, de pozitív értelemben. A te könyveidben viszont egy ezzel alapvetően ellentétes Dánia-kép rajzolódik ki. Melyik áll közelebb az igazsághoz?
Vicces, mindig nevetnem kell, ha azt hallom, Dániának ilyen jó a híre! Természetesen van ebben némi igazság. Valóban gazdagok vagyunk, előnyöket élvezünk, nincs okunk panaszra, de mindenki tudja, hogy a pénznek nincs túl sok köze a valódi boldogsághoz. A világ legboldogtalanabb emberei egyben a leggazdagabbak is. Persze, nagyszerű, hogy nem kell azon aggódnunk, ki tudjuk-e fizetni a lakbért vagy tudunk-e enni adni a gyerekeinknek, de a boldogságot nem ezzel mérik. A boldogság index azonban azt hiszem, pontosan ezt méri, ezért végzünk mindig az élén a listának. Ez azonban nagyon fekete-fehér kép, és
ha megnézzük az öngyilkossági adatokat, vagy azt, hányan szednek pszichiátriai gyógyszereket, akkor a dánokról mindjárt kiderül, hogy nem boldogabbak másoknál.
Azt is figyelembe kell venni, hogy félünk megmutatni a valódi énünket, a fájdalmainkat, úgyhogy a válasz talán az lehet, a felmérések hazugságok, amelyek a látszat megőrzését szolgálják. Ki tudja? Az azonban örömmel tölt el, hogy a privilegizált helyzetünknek köszönhetően fel tudjuk emelni a fejünket, és távolabbra tudunk látni. Éjszakánként nyugodtan alszunk, megvan mindenünk, és az így szerzett plusz miatt tudunk törődni másokkal, tudunk nagyot álmodni és teremteni.
Nemrégiben a harmadik könyved is megjelent magyarul, és sok az itteni rajongód. A legutóbbi regényed, a Fehér virágok szintén nagy siker lett, mégis akad, aki azt írta róla, „nem könnyű szeretni”, méghozzá a témája, a gyerekek elleni erőszak és az azt elkövető negatív személyiségek miatt. Mit gondolsz, miért fontos ezzel a témával foglalkozni?
Ezt csodálkozva hallom. Dániában a regény éppen ellenkező reakciókat váltott ki. A témáját valóban nehéz szeretni, mert visszataszító, de valós probléma, és nem tudjuk elkerülni, hogy foglalkozzunk vele. Az olvasók pedig pontosan azért néznek vele szembe, mert a szereplőket könnyű szeretni és megérteni, még azokat is, akik a saját kezükbe veszik a törvényt.
Rendkívül fontosnak tartom, hogy a gyerekeket érő szexuális erőszak kérdését olyan valaki dolgozza fel, aki maga nem érintett, ahogyan én sem. Ha ugyanis te magad is áldozat vagy, akkor nehéz úgy megközelíteni a jelenséget, hogy elviselhető legyen mások számára, ez ugyanis valóban elviselhetetlen téma.
Igyekszem finoman bánni vele, úgy, hogy az olvasó egészen közel léphessen hozzá, és anélkül vehesse alaposan szemügyre, hogy közben folyamatosan a hányinger kerülgetné. A gyerekek elleni szexuális visszaélések nap mint nap megtörténnek, mindenhol, és ez mélységesen felháborít, főleg ha egy intézményben kerül rá sor, a hatóságok meg az egyház azonban szemet huny a dolog felett, és cserben hagyja a gyengéket. Olyan kérdéskör ez, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni pusztán azért, mert nehezen emészthető.
A Fehér virágok nem az első regényed, amelyben fontos szerepet játszik a tetoválás mint művészet, és maguk a tetoválóművészek. Mi vonz ehhez a témához? Netán neked is vannak tetoválásaid?
Igen, több is! Emellett varrattam magamra néhány mintát a regényhez végzett kutatásaim részeként is, mivel az a legtökéletesebb helyzet egy tetováló kikérdezéséhez, ha éppen tűvel szurkálja a bőrödet. Szeretem a tetoválásokat, és mire meghalok, tele lesz velük a bőröm. Négyéves voltam, amikor elkísértem a szüleimet Tato Jimhez, és láttam, hogyan készülnek a tetkóik – Tato Jim dán tetováló legenda volt, és ő ihlette Palle papa alakját a Fehér virágokban. Engem mindig vonzott ez a művészet, amely Skandináviában erős és komoly hagyományokkal rendelkezik. Van valami drámai és végleges abban, hogy jelet varratsz a bőrödre.
Az élet számos döntése azonban ennél jóval drámaibb és véglegesebb: hogyan élsz, mit választasz, merre tartasz, mit eszel, hogyan szeretsz – és szerintem a művészetnek mindig az életet kell tükröznie. Sokkal jobban tudok azonosulni ezzel a talán kevésbé tiszteletre méltónak tartott és bizonyos típusú emberekhez társított formájával, mint holmi flancos művészettel, ahol némelyik galéria nem szégyell félmillió dollárt elkérni egy üveggyapotból készült nyalókáért. Azt szeretem, ha a művészet a valódi emberekről szól, nem azokról, akik agymenésből alkotnak. Ebből a szempontból kapcsolat áll fenn a tetoválás és a street art között. Mindkettő hétköznapi embereknek készül, és mindkettőt hétköznapi emberek művelik.
Kiemelt kép: Les Kaner